„Itt fönn az idő is másképp múlik. Mintha nem ugyanolyan súlya lenne az óráknak. Mintha nem ugyanannyi ideig tartana egy nap, mintha az időnek még a színe és az íze is más lenne.” A fiatal katalán irodalom legfontosabb szerzője gyönyörű, de nagyon zárt világot mutat be első magyarul megjelenő regényében: a Pireneusok világát.
Az emberek elszórt hegyi tanyákon élnek, ahol nemcsak a távolság, de saját feloldhatatlan magányuk is elválasztja őket egymástól. A hegyek között minden pillanatban jelen van a halál és az erőszak, a sziklák a spanyol polgárháborús múlt emlékeit őrzik és visszhangozzák.
Egy ilyen elzárt közösségben él Sió, aki esküvője után a városi életet cseréli férje tanyájára. Hamar megtapasztalja, milyen kegyetlen is az élet a magasban: férje villámcsapás áldozata lesz, fia pedig vadászbalesetben veszíti életét. A regény elbeszélői nem csak emberek: az erdőben növő gombák, a fürge őzek, sőt még az esőtől duzzadó felhők is elmesélik a történet egy-egy részletét.
Nemes Krisztina, a regény fordítója szerint a katalán Pireneusokban benne van minden hegy, „a világ összes hegye, és az életünk összes hegye is. Az, amit megmásztunk, az, ahol eltévedtünk, ahol egyedül voltunk, s ahol ránk talált a boldogság. Amikor ezt a regényt fordítottam, olyan volt, mintha Irene Solà hegyei közé költöztem volna. Egyszerű sorsok a hatalmas időben, bűn és bűnhődés mediterrán változatban, hűség és eltéphetetlen szálak, amelyek odabogozzák az embert egy tájhoz. Nem annak mai arcához, hanem a benne élő emberekhez s a valaha ott éltek emlékéhez. Szavakból, szerelmekből, kiskertekből, víziboszorkányokból, a nehézléptű történelem nyomaiból s régi önmagunkból áll össze ez a regény. Szavai gyakran egy vers szépre csiszolt kavicsai, máskor felszínes locsogás, titokzatos növényi beszéd, legendák hangja, vagy gyerekmese. Igazi, szép regény, amit élmény volt fordítani, s őszintén remélem, olvasni is az lesz”.
Irene Solà pályafutását költőként kezdte, első regénye 2018-ban jelent meg. Az Énekelek, s táncot jár a hegy lírai szépségű történet a velünk élő múltról, a kis közösségeket mozgató hiedelmekről és babonákról, és az időről, amely a hegyekben egészen másképp telik.
Irene Solà Énekelek, s táncot jár a hegy című regénye Nemes Krisztina fordításában jelent meg.
Részlet a regény A villám című fejezetéből
„A hasunk majd szétrepedt, annyira tele volt, mire ideértünk. Szinte fájt. Sok fekete has, tele hideg fekete vízzel, villámlással és mennydörgéssel. A tenger felől és más hegyek felől, és isten tudja, még hány helyről jöttünk, s mi mindent láttunk. Súroltuk a hegycsúcsok szikláit, mintha sót pergettünk volna rájuk, hogy ott még a gaz se nőjön. Színt választottunk mezőknek, hegygerincnek, csillogó folyónak és az ég felé forduló tekinteteknek. A vadállatok, amikor megpillantottak bennünket, bemenekültek az odúikba, behúzták a nyakukat, és orrukat a levegőbe emelve szimatolták a közeledő, nedves földszagot. Mindent betakartunk, mint egy jó dunna. A tölgyeket, a bükköket, a nyírfákat és a fenyőket. Csitt. És minden elcsendesedett, mert komor mennyezetként borultunk föléjük, s kimondtuk az ítéletet a nyugalom és a száraz, meleg boldogság fölött…
Miután megérkeztünk, s túl voltunk a néma csenden, a nagy nyomáson, és a langyos levegőt is a völgybe szorítottuk, kieresztettük az első villámot. Hatalmasat csattant. Megnyugvást hozott. A házaikba csavarodott csigák egyre csak remegtek egyszemélyes óvóhelyeiken, hisz nekik nincs istenük, nincs kihez imádkozzanak, de tudták, hogy ha nem fulladnak meg, akkor újra előbújhatnak, és beszívhatják a nedves földszagot, mert megváltásuk ideje elérkezett. És akkor lezúdítottuk a vizet hatalmas cseppekben, mintha pénzdarabok potyogtak volna a földre, a füvekre és a kövekre, s a fülsiketítő mennydörgés ott visszhangzott minden vadállat mellkasüregében.”
