Meddig lehet rohasztani tucatnyi karaktert a semmi közepén, mielőtt nekik is elegük lesz a sorozatból, amelyben szerepelnek? Nem túl sokáig: a Kiút legelső évadának legelső percétől kezdve minden szereplő a lehető legtávolabb akar kerülni a titokzatos, szörnyek lakta kisvárostól, amely foglyul ejtette őket. A harmadik évad végéhez érve még senki nem járt sikerrel: mindenki ugyanott van, hacsak el nem halálozott az éjszaka járőröző ember alakú, mégsem emberi démonok kezei között... egy kivétellel.

A sorozat már fogyó gőzzel, de képes volt tartani a minőséget és a feszültséget is az elmúlt hetekben érkező kilenc rész alatt is, azonban egyre inkább érezhető, hogy a jövőben nem maradhatnak így a dolgok. 

Megérett az idő a status quo felborítására, ha John Griffin vezető író és csapata nem akarja, hogy a jövőben ellaposodjon a Kiút.

Spoilermentes kritikánk következik a harmadik évadról, amelynek utolsó része november 25-én debütál a Maxon.

Életstílus a rettegés

Amiben még mindig kiváló a Kiút: az írók és a színészek a lassú tempót kihasználva mutatnak be az olyan apró, emberi rezdüléseket, amelyek átélhetővé, színessé-szagossá teszik a borzalmakat, és a rájuk való várakozást. Emiatt nem tudunk bosszankodni az olyan epizódok után sem, amelyekben „azért igazán történhetett volna valami”.

A Stephen King által is imádott sorozat harmadik szériájában már nagyon sokan nagyon idegesek  – és viszik magukkal a kevésbé türelmes nézők egy részét. Boyd seriff (Harold Perrineau) továbbra is két lábon járó feszültséggombóc a szörnyszituációnak, az ételhiánynak, a családi, az egészségi problémáinak, valamint minden olyan ügynek köszönhetően, amely kihat a csapdába esettek városára. Már az első két évadban is úgy tűnhetett, mintha direkt, személyes indíttatásból akarná őt szívatni a téren és időn kívüli város: ezt viszont most nyíltan ki is mondja a sorozat a harmadik évad egyik korai, sokkoló jelenetében.

Így írta át a televíziózási szokásokat az idén 20 éves Lost

A rejtélyközpontú széria öröksége két évtized távlatából is markánsan meghatározza a sorozatok világát.

Tovább

A szintén a Lostból ismert Perrineau, valamint a Pegah Ghafoori által játszott Fatima történetszálai a legfontosabbak az új évadban, a két színész pedig úgy remekel, mint a sorozatban eddig még soha. A lassú tempó azonban kétélű kard: teret ad a részletgazdag karakterábrázolásnak, viszont ezt a két, testhorrorba hajló szálat megfosztja attól a lendülettől, dinamizmustól, amellyel igazán intenzívek és emlékezetesek lehettek volna. A feszültség felhígul, a kulcsfontosságú fordulatok se ütnek akkorát, amennyi potenciál lenne bennük.

Picit olyan az egész, mintha órákig kortyolgatnánk egy pohár pálinkát, amit egyszerre lehúzva nagyon beéreznénk – így viszont alig képes kifejteni a hatását.

Nem tudunk félrenézni

Véleményes, de én úgy gondolom, végső soron jól teszi a Kiút, hogy feláldoz némi feszültséget a karaktermunka és a világépítés oltárán – így is marad belőle bőven. Elsősorban a jól megírt, türelmesen felépített szereplők által érezzük, hogy ebben az évadban már magasabbak a tétek, elsősorban ők adják a sorozat identitását, nem a bonyolódó cselekmény.

Tudjuk, hogy bárki bármikor meghalhat. És ami még rosszabb: azt is tudjuk, hogy bárki bármikor átléphet egy vörös vonalat, amelyen túl az őrület és az erőszak lakozik, és ahová nézőként nem tarthatunk vele. 

Csak tippelhetünk, ki lesz a következő, akinél végleg kicsengetnek fejben: Boyd, akit már bevallottan, szemtől szembe kínoz a város? Jade, aki még a leghisztisebb nézőnél is rosszabbul kezeli a rejtélyek megoldatlanságát? Victor, akinek jóval több szörnyűséget és változást kellene kezelnie gyermeki agyával, mint amennyihez hozzászokott az évtizedek során? Donna, akinek az új évad nem ad túl sok tennivalót a pánikoláson kívül? Jim, aki egyre megszállottabban védelmezi gyerekeit?

A Kiút egyik legnagyobb erőssége az első két évad folyamán az volt, hogy adott a nézőnek annyi jól megírt, logikus karakterdrámát, hogy ne tűnjön narratív blöffnek a szereplők táncoltatása a pengeélen. Ez a harmadik évadra is ugyanúgy igaz lenne, ha nem lett volna előtte ott az első kettő. Ennyi valós és sorozatbéli idő után azonban nem nehéz azt érezni több városlakóról, hogy bőven megérett a halálra, vagy arra, hogy drasztikusan más helyzetbe kerüljön, mint amiben most van. Ez az előző évad végén már meg is történt Tabithával – aki ezáltal a mostani felvonás legérdekesebb történetvonalát tudta szállítani a nézőnek egy olyan karakter társaságában, akinek kilétét a létező legnagyobb gyíkság lenne elspoilerezni.

Még az évadzáró epizód előtt állunk, úgyhogy egyelőre korai megmondani, kit és milyen irányba fog elindítani a sorozat a negyedik szériában. Ha a mystery box stílusú történetmesélés és a főszereplő mellett a Kiút még mást is kölcsön szeretne venni a Losttól, az írók akár bejátszhatnak egy harmadik szezon utáni drasztikus irányváltást is. Tény, hogy egy ilyesmit nehéz megoldani a rajongótábor megosztása nélkül – azonban

jobb lenne azt látni, hogy a Kiút mer kockázatot vállalni ahelyett, hogy szép lassan beleszürkül a természetfeletti szappanoperák tömegébe.

Ami viszont ezt az évadot önmagában illeti, a verdikt semmiképp sem lehet negatív kicsengésű. Ennek egy roppant egyszerű, minden más szempontot felülíró oka van: az, hogy a sorozat még mindig rohadtul félelmetes. Legyenek bármekkora repedések a narratíva falán, legyen bármilyen lassú a cselekmény, amíg a Kiút képes a székhez szegezni minket az atmoszférájával és a torokszorító horrorral, addig egészen biztosan nem fogjuk a kiutat keresni.