Az American Graffiti (1973) - ami furcsa okból sosem kapott magyar címet - egy éjszaka történetét meséli el a rendező szülővárosában, a kaliforniai Modestóban. George Lucas egy interjúban elárulta, hogy a négy főhős közül három az ő „fejlődéstörténetét” képviseli: Curt Henderson (Richard Dreyfuss) az okos, kreatív oldalát mutatja be, az autószereplő John Milner (Paul Le Mat) a heves vérű autóőrült egóját – Lucas tiniként majdnem meghalt, amikor autójával egy falnak ütközött, ami véget vetett ennek a korszakának -, míg Terry Fields (Charles Martin Smith) a visszahúzódó kocka énjét testesíti meg. Egyedül a népszerű srác, Steve Bolander (Ron Howard) az, akihez Lucasnak legfeljebb annyi köze volt, hogy mindig irigyelte az ilyen fiúkat.

Az American Graffiti összköltségvetése 750 000 dollár volt, ami mai pénzben viszonylag nagy összeg, de a Universal számára nem jelentett túl nagy kockázatot, viszont a film 200 millió dollárt hozott a moziforgalmazás első korában – 1978-ban bemutattak egy rendezői változatot is. Lucas ráadásul gyorsan és hatékonyan dolgozott, 23 nap alatt zavarták le a forgatást, és ennek a két tényezőnek köszönhette, hogy a stúdió rábólintott a Star Wars: Egy új reményre (1977). Igaz, a rendezésért csak 100 000 dollárt ígértek, de Lucas kiharcolta magának a folytatás és a merchandising jogokat – és hamar kiderült, hogy ez volt élete legnagyobb húzása.

A viszonylag alacsony költségvetés miatt Lucas nem tudott minden egyes stábtagnak fizetést adni, viszonylag sokan dolgoztak a filmen ingyen, viszont azzal az ígérettel, hogy a nevük felkerül a stáblistára. Ami egyrészt jó referencia volt, másrészt teljesen szokatlan dolog: addig csakis a vezető beosztású stábtagok neve jelent meg a film után. Itt gyakorlatilag minden név felkerült, amitől jó hosszan ment le a stáblista, de Lucas nem bánta, mert betehetett alá egy vidám, optimista dalt, amitől szerinte a nézők jó érzéssel távoztak a moziból – ez volt a "Love Potion No. 9" a Clovers-től.

És ezzel egy újabb elsőséghez érkeztünk: ez volt az első olyan stúdiófilm, aminél teljesen lemondtak a hagyományos, zenekari filmzenéről, és csakis kortárs – jelen esetben az idősíkhoz illő, hatvanas évekbeli - popszámokat használtak fel. Ami persze nem volt olcsó dolog. Egy tervezett Elvis Presley számról le is kellett mondani, mert megfizethetetlennek bizonyult, és produkció csak akkor döntött úgy, hogy tényleg bevállalják a jogdíjakkal járó költségeket, amikor Lucas barátja, A keresztapa (1972) sikere révén elképesztően felkapottá vált Francis Ford Coppola beszállt némi pénzzel producerként.

A Universal így is iszonyú szkeptikus volt, még a rendkívül sikeres tesztvetítések után is csak vakarták a fejüket, mivel a filmben nem szerepeltek olyan sztárok, akik szerintük eladhatóvá tennék. Még azt is felvetették, hogy tévéfilmként mutassák be az American Graffitit, majd kerek fél éven át jegelték az eredeti bemutatóhoz képest, mire rászánták magukat, hogy tényleg forgalmazzák. Majd konkrétan leesett az álluk, amikor kiderült, mennyi pénzt hozott a film, amely még ma is fenn van a minden idők legjobb megtérüléseinek számító filmeket tartalmazó listán.

Pedig a film a Universal nagyokosainak ötlete volt, a Szelíd motorosok (1969) zajos kritikai és anyagi sikere után a stúdió új gyártási modellben gondolkodott. Ennek a „félfüggetlen” modellnek a lényege az volt, hogy fiatal, nagyon ígéretes rendezőknek viszonylag alacsony, 1 millió dollár alatti költségvetési keretet biztosítanak, majd azok a stúdió beleszólása nélkül, az ún. utolsó vágás jogával felvértezve a legjobbat hozzák ki a helyzetből. A terv évi öt ilyen film volt, és a négy másik darab ebben az évben A bérmunkás (1971), a The Last Movie (1971), az Elszakadás (1971) és a Silent Running (1972) voltak. Az American Graffiti gyakorlatilag visszahozta a másik négy film költségeit, és még maradt is a haszonból.

A film legmenőbb arca Bob Falfa – micsoda név! -, akit az akkor még ismeretlen Harrison Ford alakított. Ford elsőre visszamondta a szerepet, mivel a munkáért mindössze heti 485 dollárt ajánlottak fel, aminél többet keresett rendes munkájával ácsként. Lucas végül kerek 500 dollárra emelte a gázsit, Ford pedig végre igent mondott, arra viszont nem volt hajlandó, hogy egy ilyen kicsi szerepért levágassa a haját – ezért hord sapkát a filmben. Viszont szinte minden hajnalban berúgott – a stáb este forgatott - és sok botrányt okozott, egyszer még le is tartóztatták.

Amikor a film legelején Charles Martin Smith behajt a Vespáján a kisbolt parkolójába, majd elveszíti a kontrollt a motor felett, amivel nekihajt az épület falának, az nem volt benne a forgatókönyvben, a színész tényleg bénázott. Szerencsére senki sem esett ki a szerepéből, a kamera forgott tovább, és nem lett semmi sérülés vagy kár. Lucasnak, aki amúgy is féltve őrizte a drága film nyersanyagot, és ritkán vett fel valamit kétszer, tetszett az „alternatív verzió”, ami ráadásul nagyon is illett a karakterhez, és benne hagyta a végleges változatban. A premieren aztán a közönség harsány nevetése igazolta a döntését.

A rádiós DJ a filmben, Wolfman Jack, önmagát játssza. Wolfman kisebb celeb volt Lucas fiatalkorában, aki állandóan őt hallgatta, és személyesen kérte fel a szerepre, majd a forgatás után nagylelkűségi rohamában százalékot ajánlott fel neki a bevételből – ami olyan sok lett végül, hogy Wolfman élete végéig abból élt. A sors iróniája, hogy Wolfman egy kalózrádiót működtetett Mexikóból, ahol se a közvetítésért, se a jogdíjakért nem fizetett, itt viszont pont a jogdíjak vitték el a költségvetés legalább felét. Amikor egyébként a filmben Wolfman telefonbetyárkodik és felhívja a Pinky's Pizzériát, a hang a vonal másik végén George Lucasé.

Bár az American Graffiti az egyik legjobb és legismertebb film a tinikorról, a stáb túlnyomó többsége túlkoros volt. Csak Charles Martin Smith (18) és Ron Howard  (18) voltak tényleg tizenévesek, a többiek mind a húszas éveik közepén jártak, kivéve a 12 éves Mackenzie Philipset és Harrison Fordot - utóbbi konkrétan a forgatás alatt töltötte a 30. évét. Mind tudjuk, Lucas és Ford ezek után rengeteget dolgozott együtt, de a rendező és Ron Howard munkakapcsolata is gyümölcsöző lett. Amikor Howard elkészítette a Willow-t (1988), Lucas írta a forgatókönyvet és ő volt a film producere is, majd Howard rendezte a Solo: Egy Star Wars-történetet (1999).