1492: CONQUEST OF PARADISE

zene: Vangelis
kiadás éve: 1992
kiadó: East West/Warner
játékidő: 54:44

Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójáról a művészvilág is számos módon megemlékezett, amiből természetesen a filmesek sem maradtak ki. Az öt évszázados felfedezés megünneplésére több produkció is készült, ám az utókor mára szinte kizárólag Ridley Scott nagyszabású eposzára, az "1492 – A Paradicsom meghódításá"-ra emlékszik. A főként európai forrásokból, angol-francia-spanyol koprodukcióban leforgatott mozi valójában szép emléket állít a felfedezőknek, de az efféle epikus, grandiózus kosztümös drámára akkoriban nem volt vevő a közönség, így a produkció jókora bukás lett. Ebben közrejátszott az is, hogy a filmet nem fogadta valami jól a kritikustársadalom sem, és bár akadtak pozitív végkicsengésű elemzések is, mégiscsak a negatív hangvétel volt a meghatározó. A direktor szerint szinte összeesküdtek az "1492" ellen, meg sem akarták érteni, és szándékosan keltettek körülötte negatív kampányt. Szintén Scott véleménye volt az is, hogy a Kolumbusz Kristófot megformáló Gérard Depardieu, aki akkoriban az USA-ban is nagy népszerűségnek örvendett a "Cyrano de Bergerac" és a "Zöld kártya" révén, azért esett el számos díjtól és jelöléstől, mert a sajtó lejárató kampánnyal elintézte, hogy lecsússzon erről, persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a francia színészt nem jelölték semmire, de egy kivételtől eltekintve a mozi egyetlen más készítőjét sem.

Valójában a kedvezőtlen visszhang arra vezethető vissza, hogy Scott nem a téma magasztosságát és emelkedettségét emelte ki, hanem a hódítást és az ebből fakadó negatívumokat tárta a nézők elé, amit persze lehet, hogy nem az ötszáz éves évforduló alkalmával kellett volna feldolgoznia, bár így jóval hitelesebb mozit készített, mintha az egekig magasztalta volna Kolumbuszt. Ha egy történelmi eseményről az emberek fejében egy pozitív, dicső kép él, akkor ezt szeretnék viszontlátni a filmekben is, emlékezetes példa erre a "Ryan közlegény megmentése" és a vele párhuzamosan bemutatott "Az őrület határán" ellentétes előjelű fogadtatása a közönség részéről. A Steven Spielberg-alkotásban az amerikai katonák hősök voltak, a történet tálalása is ezt sugallta, míg Terrence Malick ezzel szemben szinte ennek tükörképét mutatta be, vagyis nem az eszményképet, hanem a valóságot, és a fanyalgás persze nem is maradt el. Scott is hasonló szempontok szerint tárja elénk a spanyol hódítók megérkezését az Újvilágba, nem egy magasztos eseményként tálalja, hanem a maga brutalitásával ábrázolja, és szembesíti a nézőt azzal, hogy a tankönyvekben leírt pár soros ismeretanyag mögött valójában milyen események is állnak – és ezt valóban nehéz megemészteni a fennkölt eszmék világában élőknek. Mint ahogyan nehéz befogadnia korunk hősöket és idolokat igénylő társadalmának azt is, hogy egy nagy felfedezőt végül úgy taszítanak a porba, mint Kolumbuszt.

Persze a mozi számos hibája mellett sem érdemes elmenni szó nélkül. Sajnos annyira sokat akartak bemutatni a történelmi eseményekből, amihez a szükséges játékidőt már nem bírta volna el a film, így a cselekmény eléggé csapong, bizonyos történések megfejtését a nézőre bízza, ami egyáltalán nem szerencsés, hiszen ha kulcseseményeket csak találgatni lehet, akkor ott már gond van. Viszont Scotték ügyeltek arra, hogy ne tankönyvszagú legyen a mozi, így a főbb szereplők, főként Kolumbusz karakterét és magánéletét szépen kidolgozták, ráadásul Depardieu egy tényleg érdekes megközelítést vetett be a főhős megformálásához. A számítógépes animáció berobbanása előtt készült alkotáson azonban sajnos látszik, hogy a készítők abból főztek, amijük volt. Manapság a kissé megalomániás direktor minden bizonnyal ennél jóval grandiózusabb és látványosabb formában készítené el a filmet, noha a fényképezést vagy a díszleteket és a jelmezeket így sem érheti panasz.

Ridley Scott a zeneszerzői posztra jó érzékkel Vangelist választotta ki, akivel korábban a "Szárnyas fejvadász" esetében már dolgozott együtt, s a görög komponista egy máig etalonnak számító score-t szállított azon mozijához. Bár Vangelist egy szintetizátoros, new age zeneszerzőnek szokás titulálni, ám az elmúlt negyven év alatt többször is bizonyította már, hogy jóval sokrétűbb komponista ő ennél a kvázi skatulyánál. Noha már pályafutása elejétől komponált filmzenéket, de tulajdonképpen nem ebbéli minőségében lett híres, bár sokan nem is tudják, hogy ismert és kedvelt műveinek jelentős hányada valójában filmhez íródott, jóllehet az is igaz, hogy mozis kompozícióinak nagy része sajnos nem került kiadásra. A hetvenes évek elején főként progresszív rock és vegytiszta szintizene határozta meg munkásságát, majd az évtized második felétől megjelentek műveiben a fajsúlyosabb, szinte már komolyzenére emlékeztető darabok is. Az olyan albumai, mint az 1979-es "Odes", az 1986-os "Rapsodies", melyeknél Irene Papas énekesnővel dolgozott, vagy a szintén 1979-es "Opéra sauvage" megmutatták, hogy a tradicionális zenei vonal sem áll távol tőle – egyébként egész pályafutását végigkísérte valamilyen formában a folkmuzsika. Az pedig, hogy tökéletesen bánik a kórussal, szintén több korábbi albumán bizonyításra került már, például egyik fő művében, a "Heaven and Hell"-ben, az ütőhangszerek terén képviselt virtuóz játékára pedig jó példaként hozható a "China" című 1979-es lemeze. A slágeres, dallamos zenei megközelítését pedig talán nem is kellene példával bemutatni, de mégis felhoznám az Oscar-díjas "Tűzszekerek" főtémáját, vagy például a "Spiral" albumról a "To the Unknown Man"-t. Mindezek betetőzése, összegzése pedig az "1492 – A Paradicsom meghódításá"-ban csúcsosodott ki.

A százötven perces film alatt szinte megállás nélkül szól Vangelis aláfestése, a score folyamatosan hömpölyögve teremt egy elképesztően hatásos atmoszférát. A CD-n viszont sajnos ennek csupán harmada hallható, ráadásul igen jó részek is kimaradtak a megjelenésből, de tény, hogy ez az ötven perc szépen összefoglalja a komponista elképzelését. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a film alatt hallott aláfestés és az album trackjei között jelentős eltérés van, így a kiadott anyag kapcsán nem is beszélhetünk egyértelműen filmzenéről, hiszen ami megjelent, az sokkal inkább egy olyan stúdióalbum, amely a score főbb elemeit, hangulatát mutatja be.

Természetesen az elektronikus zenei vonal meghatározó, de nem tolakszik előtérbe, inkább arra szolgál, hogy a sok akusztikus hangszernek alapot teremtsen, éppen ezért az "1492" aláfestését nem is lehet reálisan semmilyen műfajba besorolni. A mandolin, a különféle gitárok, a fuvolák, a sípok, a hegedű és az ütőhangszerek nemcsak színt, de mélységet is kölcsönöznek a műnek. Az őslakosok megjelenítésére használt népzenei megoldások is kiemelkedőek, jóval értékesebbek annál, mint ha eredeti autentikus dalok kerültek volna alkalmazásra. (Noha ezt a vonalat komoly támadás is érte, mondván a new age nem illik a bennszülött indiánokhoz, de tegyük hozzá: ezen észrevételeket inkább csak a tudatlanság és a rosszindulat szülte). Vangelis munkájának az eddig említetteken túl még két fontos összetevője van: a nagy ívű kórusos és a világzenei megoldások. Előbbi talán a score legmeghatározóbb összetevője azáltal, hogy a The English Chamber Choir szinte az aláfestés kétharmadában hallható, s szögezzük le, hogy nem pusztán a közismert főtémát dúdolják, hiszen számos más énekes elképzelést is bevetett a szerző. Több tételben pedig spanyolos, arabos, mediterrán zenei környezet jeleníti meg a cselekmény színhelyét.

A főtéma az albumon a "Conquest of Paradise"-ban hangzik el először. Ezt az epikus, kórusos, elképesztően fülbemászó dallamvilággal rendelkező tételt valószínűleg mindenki hallotta már, hiszen a mai napig rendszeresen felbukkan rádiókban, tévéműsorok aláfestéseként, s így kissé le is járatódott már, de persze az unásig játszás semmit sem von le értékéből. A track olyannyira zseniális, hogy önmagában ez is elegendő volt ahhoz, hogy az "1492 – A Paradicsom meghódítása" muzsikáját minden idők egyik legismertebb filmzenéjévé tegye, pedig a további, a többség számára ismeretlen részek sem kevésbé nívósak. Rögtön a következő "Monastery of La Rabida" is egy grandiózus tétel a maga csilingelő, spanyolos, gregorián énektől vallásos és misztikus jellegével. Az arab világot megidéző "City of Isabel", a flamenco gitáros, mandolinos "Deliverance", illetve a bonyolult szerkezetű "Hispanola" képviselik leginkább a világzenei vonalat az albumon, utóbbiba az őslakosok zenei megjelenítését is beleszőtte a szerző, mint ahogyan az "Eternity"-be is. A végig hangsúlyos szereppel bíró kórus a főtémán kívüli csúcspontjait az olyan tételek jelentik, mint a "Light and Shadow" vagy a "Hispanola", illetve a "Deliverance" vége, és ez az elektronikus zenével vegyülő kórusmegoldás tulajdonképpen az egy évtizeddel később megszülető trailerzenék "műfajának" mutatott irányt. A score vezérmotívum utáni második legelismertebb tétele a főgonosz témáját bemutató "Moxica and the Horse". A lassan kibontakozó trackben a spanyolos zene és az őslakosok hangi megjelenítése vív egyfajta csendes harcot, ami végül a tétel felénél, egy váltás után, egy tipikus vangelises szintimuzsikává alakul.

A zene a film kedvezőtlen fogadtatása miatt nem lett egyből sikeres, bár voltak országok, ahol már ekkor felfigyeltek az albumra. A megérdemelt nagy nemzetközi elismerés csak 1995-ben következett be, ekkor az album egy új kiadást is megélt, ez pedig már szédületes forgalmazási adatokat produkált. Az eladási toplisták éllovasa lett Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban és Svájcban is, a német kiadás ráadásul háromszoros platinalemez lett, ami másfél millió eladott példányt jelentett, s Franciaországban is elérte a dupla platina minősítést. A CD hazánkban is igen jól fogyott, és az akkor még patinásnak számító aranylemez státuszig is eljutott. Az elsőre kedvezőtlen 1992-es fogadtatás után 1995-re már az Egyesült Királyságban is megnövekedett iránta a kereslet, és a toplistás pozíció végül itt is összejött, ám az USA-ban soha nem lett nagy siker.

A szerző talán legismertebb alkotásává vált az évek alatt a főtémát bemutató "Conquest of Paradise" című tétel, mely tucatnyi feldolgozást is megélt azóta, szimfonikus átirat formájában pedig John Williams is gyakran vezényelte a Boston Popsszal. Bár az egyik legismertebb filmzenének számít, díjakban való elismertségben ez nem mutatkozott meg, csupán egy Golden Globe-jelölésig vitte, azonban az eladási adatok és a kialakuló kultusza bőven kárpótolhatta Vangelist a kezdeti vegyes fogadtatásért.