Láttunk már életre kelt digitális világot (Mátrix), fantasyt (A Gyűrűk Ura) és képregényt is (Sin City), de festményt még nem - ezidáig. A 300 olyan, akár egy megelevenedett tizenkilencedik századi romantikus festmény; nem csak fantasztikus látványvilága, hanem egész stílusa, története, szereplői révén.
A 300 csupa dinamizmus. Ha háborog a tenger, akkor hegynyi magasak a hullámok és flották süllyednek el, ha süt a nap, akkor izzóan tűz és a ködön át rejtélyes fényekkel vonja be a világot. Megnyugvás nincs. A film egyik legzseniálisabb képe az alant látható: a szirtről hullanak le a perzsák, mögöttük a napkorong, és tolja őket a spártai falanx. Képzeljük el ezt a képet bekeretezve, egy múzeum falán! Ugye stimmel?
A digitális filmművészet újabb csúcspontja született meg. Manapság már nemigen hallani olyan hangokat, amelyek a számítógépes technikától féltik a hetedik művészetet, de ha lennének is ilyenek, a 300 lenne ellenükben a legerősebb bizonyíték. A "lélegzetelállító" jelző - amellett, hogy szó szerint igaz - egyszerűen hatástalan, ha jellemezni kell a látvány erejét.
De nem csak látványában romantikus festmény a 300. Az utóbbi évtizedek trendje (engedtessék meg nekem ez a nagyotmondás), hogy minél részletesebbre és élethűbbre fessék a szereplőket és a történetet; még egy sorozatgyilkosnál sem elég, hogy "őrült", hanem kidolgozott (vulgár-)pszichológiai hátteret aggatnak mögé. A történelmi filmekkel is hasonló a helyzet: a Gladiátor és az Alexandrosz jóval élethűbbek a Ben Hurnál (amivel nem mondtam minőségbeli ítéletet). A 300 viszont fütyül a trendre.
Amilyen pátosszal veti le magát Dugovics Titusz Wagner Sándor híres képén, olyan pátosszal áll meg a háromszáz a thermopülai szorosban. És ugyanezzel a valóban nemes egyszerűséggel történik a filmben minden: a karakterek vagy gonoszak, de akkor romlottságuk mindent elsöprő, vagy hősök, de akkor a bátorság és kitartás mintaképei mind egy szálig. A 300 mozgó(-)képbe öntött himnusz a hősiességhez, és egyetlen himnusz sem szándékozik, ugyebár, a megénekeltek esendőségét is bemutatni.
Ez az egyszerűség könnyen válhatna a film buktatójává, ha kevesebb stílusérzékkel és tudatossággal számították volna ki. Könnyű elképzelni, hogy egy film, amely az embert félistenként mutatja be, feszengő és kínos álheroizmussá torzul; volt már példa rá elég. A 300 azonban könnyen kikerüli a csapdát: a látvány, az elbeszélés és az alakok egysége megteremti a film hitelességét a néző szemében.
Meg kell azonban említsem két hibáját is. Az egyik a zene: sajnos csak "jó", de nem zseniális. Voltaképpen csereszabatos lenne bármilyen ókori témájú filmmel, mivel semmi egyediség nem mutatkozik benne; ami pedig még elfogadható lenne más filmek esetében, az rontja a 300 színvonalát. A másik, hogy a képregény feszes egyoldalúságát egy otthon, Spártában játszódó mellékszállal igyekeztek oldani a forgatókönyvírók, amely szál viszont nem sikerült a legjobban. Idehaza pedig egy harmadik hibát is tudomásul kell vennünk: Heltai Olga magyar felirata kimondottan rosszul sikerült, néhol szükségtelenül hozzáad az eredeti szöveghez, néhol elvesz a jelentésből, és stílusában sem igazodik a spártai mondatok szikár egyértelműségéhez.
E hibák ellenére a történelmi filmek remekmívű példánya a 300, ráadásul üdítően egyedi a műfajon belül. Mivel szándéka szerint egyáltalán nem törődik a hitelességgel, számon sem lehet azt kérni rajta, és ily módon megszabadulva a kötöttségektől az ókori énekmondók bátorságával vághat bele a mesélésbe.
Igaz, hogy az idézet nem hőskölteményből származik, hanem epigramma, de képzeljük csak el, amint egy vak énekes zengeni kezdi a tűz mellett: "Itt nyugszunk, vándor..." És megjelenik a spártai háromszáz, a két méter magas Xerxész, az elefántok és a Halhatatlanok. Üdv a moziban!
