A franciák valamit nagyon jól csinálnak. Irigylésre méltóan gazdag hagyományaikra támaszkodva és a kor követelményeihez, a megváltozott nézői igényekhez alkalmazkodva fölépítették a nemzeti filmgyártást. Nem követték el azt a baklövést, hogy csupán egyetlen utat jelöljenek meg. Visszacsalogatták Hollywoodból a legendás Luc Bessont, aki - a rendezésbe belefáradva - forgatókönyvíróként és producerként istápolja a fiatalokat, akik sorra gyártják a viszonylag kis költségvetésű és rengeteg bevételt hozó taxis akciófilmjeiket. Új műfajt teremtettek és a fél világot megbolondították az Amélie-típusú boldogságfilmekkel. Készítenek kosztümös darabokat és a mélység látszatát keltő artisztikus félpornókat. Nem hiányzik a kínálatból a vígjáték, a zenés alkotás vagy a filozofikus természetfilm sem. Akik újragondolták a merre és hogyan tovább kérdését, azok azt is tudták, hogy emblematikus sztárok nélkül nincs igazi mozi. Újra látjuk a vásznon a már visszavonult vagy megcsömörlött színészóriásokat és mellettük a tudatosan megformált ifjú csillagokat. És öntudatosan forgalmaznak, terjeszkednek, ott vannak minden fesztiválon és fórumon. Nálunk immár kilencedik alkalommal rendezik meg a francia filmnapokat, kilépve a fővárosi belterjesség látszatából, a nagyvárosokban is. De a rendezvény nélkül is róluk fog szólni a következő hetek mozis kínálata.
Az új francia film talányos címe - 36 - az Orfevres rakpart egyik házszámára utal, a francia bűnügyi rendőrség épületére. A klasszikus krimi kedvelői nosztalgiával gondolnak vissza arra, hogy itt dolgozott valamikor Georges Simenon hőse, a legendás Maigret, aki üldözte a bűnt és megértette a bűnöst. A felügyelő az ötödik emeleti ablakból tekintett alá az imádott Párizsra, várva, hogy beköszöntsön a tavasz. Aztán két kihallgatás között sört és szendvicset hozatott a szemközti Dauphin sörözőből. És persze pipázhatott szobájában. Ám azóta megváltozott a világ, és nem csak abban, hogy a hamutartókat felváltották a dohányozni tilos táblák. Az egykori besurranó tolvajok, simlis alvilági figurák helyébe kíméletlen gengszterek léptek, akik előbb lőnek, de aztán sem kérdeznek semmit. A francia fővárosban másfél év alatt hat pénzszállító autót raboltak ki, a hazai bűnügyi krónikákból is sajnálatosan megismert módszerrel. Két személygépkocsi közrefogja a páncélozott járművet, a rablók géppisztolysorozattal megölik a szállítókat, gránáttal beszakítják az ajtót, majd a pénzzel nyomtalanul eltűnnek. A belügyminiszter elveszti a türelmét, utasítja a rendőrség vezetőjét, aki pedig kiadja a parancsot, rövid határidőn belül el kell fogni a tetteseket. Az Orfevres rakpartról két, egymással versengő felügyelő, a bűnmegelőzési osztály vezetője, Léo Vrinks és a készenléti csoport irányítója, Genis Klein indul a bűnbanda nyomába...
Erőteljesen indul Olivier Marchal filmje. Párhuzamos montázsban, hatásos zenei aláfestéssel látjuk a bűnbanda készülődését, majd az újabb rablást, valamint a Léo Vrinks-féle csapat kanmuriját, melyen egyik társukat búcsúztatják. Ügyes dramaturgiai fogással csak késleltetve ismerjük meg a rivális nyomozót, akit azért is várunk, mert tudjuk, hogy Gérard Depardieu fogja megszemélyesíteni. Ő a rossz, a tisztességtelen rendőr, akinek csak a karrier számít, s ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riad vissza. A módszereket tekintve a rokonszenvesnek szánt Vrinks felügyelőről sem mondhatunk el sok jót, legfeljebb annyit, hogy a francia film másik férfisztárja, Daniel Auteuil meggyőző játéka beárnyékolja nagy hírű kollégájának alakítását.
A 36 nem tartozik a műfajteremtő filmek közé, de a közhelyek ügyes váltogatásával, néhány meglepő jelenettel, erős hangulatával az utóbbi évek egyik legjobb zsarutörténete.
