Ma több mint 6 milliárd ember él a Földön, ebből néhány száz a provence-i Espigoule-ban. Hogy miért fontos ez? Pusztán azért, amiért fontos e hat és félmilliárdnyi ember közül bármelyik. Ahány ember, annyi világ, annyi történet, annyi élet. Néha közülük egyvalaki úgy gondolja, hogy a körülötte élőkről filmet készít, megőrizve ezzel őket, életüket, történeteiket az utókornak, mintegy okulásféleképpen, vagy csak úgy, passzióból.
Christian Philibert rendező, testvérével, a forgatókönyvíró Hervével Espignoule lakosait tartotta érdemesnek megörökítésre egy furcsa, dokumentumfilmnek látszó vígjátékban. Nem előzmények nélküli azonban e sajátos műfaj, a fikciós dokumentumfilm. Minden filmklubok kötelező darabja a halhatatlan Jacques Tati Kisvárosi ünnepe, amely ugyan nagyban Tati zseniális és egyben meghökkentő mozgáskultúrájára építő burleszk, ám rajta kívül a film minden helyszíne, és minden szereplője valóságos, igazi, (akkoriban) létező. A filmben Tati egy postást alakít, aki természetes ügyetlensége folytán folyamatos harcban áll az őt körülvevő tárgyakkal, állandó galibát okozva a vándorcirkuszt érkezésétől amúgy is megbolydult városban. Tati frenetikus magánszámai hátterében igazi hús-vér kisvárosi franciák röhögnek, az ő házaik a film díszletei, az ő életterük a film játéktere.
Előzményként említhető a teljes olasz neorealizmus, Rosselinitől De Sicáig, vagy a cseh új hullám jelentős része is, Menzeltől Formanig, bár ezek egyike szintén nem fikciós dokumentum. De az olaszok tudatosan, a lehető legtökéletesebb realista ábrázolás érdekében forgattak civil szereplőkkel, eredeti helyszíneken, kiszakítva a filmet az addig megszokott steril, műtermi környezetből, a csehek pedig irodalmi alapokon nyugvó társadalomkritikai paraboláikat leplezték azzal az imádott tündéri kisrealizmussal, amit annyira szeretünk a mai napig. Tűz van, babám az én kis falumban... Magyar példákban sincs hiány, Budapesti iskola. Jutalomutazás Dárdayéktól, Családi tűzfészek Tarr Bélától, és a többi, sorolhatnám. Legjobban talán ezek járnak közel a 4 évszak által is képviselt fikciós dokumentumfilm műfajához.
Eme illusztris sorba szervesen illeszkedik a Philibert-testvérek munkája, amellyel nagyjából minden kritikai hozzászólásomat elmondtam. Bármiféle lelkendezés, méltatás parttalan tömjénezés lenne csupán, és ráadásul abszolúte stílusidegen is egy ilyen filmtől. Akik jártak már bármilyen díjkiosztón, tudják milyen vicces látvány a vörös posztós, flitteres talmi csillogásban a pulpitusra kiszólított alkotók, akik szerény, tiszta és őszinte hangú alkotásukkal nyerték el az elismerést. Nem villogtatják sokezerdolláros fogsorukat és nem illegetik méregdrága ruhakölteményeiket, hanem jobbára elfogódottan mosolyogva hunyorognak bele kölcsönszmokingjukban a vakuk szemkápráztató tűzijátékába. Ez a film, a 4 évszak is körülbelül így húzhatja meg magát a mai filmkínálatban, a különböző kódolt üzenetek, szuperhősök és sztárparádék között.
Nem túlzás a címében Vivaldit idézni, hiszen ugyanannyi fény, íz és illat van benne mint az ismert klasszikus műben, s nem túlzás Jirí Menzel Én kis falumját idézni, hiszen ez a film Philiberték falujáról szól, de ugyanazon a meleg, emberi hangon, ahogy Menzel mesélt. Egészen kiváló a forgatókönyv, de képtelenség elmesélni a film történetét, hiszen nincs is. A cselekmény a főszereplők életéből vett apró-cseprő történetecskék laza láncolata. Ezeket a minisztorikat a szereplők hitelesen és átélve játsszák el nekünk, nem véletlen, saját magukat alakítják. Kitűnőek, pergőek és szellemesek a dialógusok, naná, hiszen ezek az önmagukat játszó szereplők saját szavai. Az alkotók csupán helyzetbe hozták őket, azokat ők maguk oldották meg, vagy olykor nem is kellett "drámai" helyzetet mesterségesen előidézni, a kávéház környékén mindig történt valami. Csupán egy kamera kellett, amely rögzíti a képeket. Szakmailag nehezen megfejthető mozi ez, ennek ellenére bölcs humorú, szórakoztató alkotás. Nem véletlen a díjak özöne sem, köztük nagy számban a közönség által adományozott elismerésekkel. Azt mondja a barátnőm, hogy pasis film. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) végigkuncogta az egészet.
