A megoldás kulcsa

Dan Brown különös vonzalma a rejtélyek és a megoldandó kirakósjátékok iránt természetesen az író gyerekkorához vezethető vissza, amelyet az Exeter Akadémia környezetében töltött el, ahol édesapja matematikát tanított és tankönyveket írt, édesanyja pedig a helyi kórus orgonistája volt. A kis Dan órákat töltött anagrammák kiötlésével és keresztrejtvényfejtéssel, testvéreivel pedig rendszeresen indult kincskeresésre.

Ezeket mindig az apja szervezte meg a jelesebb napokon, születésnapokon vagy ünnepnapokon. Karácsonykor például nem a fenyőfa alatt voltak az ajándékok, hanem egy kódolt, rejtvényekkel teli kincskereső térkép útmutatását követve juthattak a nyomukra a gyerekek. A keresés nem korlátozódott a lakásra vagy a kertre, az apa gyakran a városban rejtette el az ajándékokat vagy a további útmutatókat. A későbbi regényekben nemcsak ez a kincskeresés válik kulcsmotívummá, de Brown apjához fűződő rendkívül szoros és meghitt kapcsolata is fontos szerepet kap, jelesül Sophie Neveu és Jacques Saunière viszonyában.

Szintén zenész?

Nem sokon múlott, hogy Dan Brown az írás helyett ne egy teljesen más hivatást válasszon. Az egyetem elvégzése után ugyanis zenei pályáját kezdte el építgetni – apja és édesanyja is több hangszeren játszik, valamint a helyi kórus vezetői voltak egy ideig. Brown először megtanult a szintetizátoron játszani, saját effekteket kreált, majd SynthAnimals címmel egy gyerekeknek szóló zenés kazettát adott ki. Ezen olyan számok szerepeltek, mint a Happy Frogs vagy Suzuki Elephants, és sikerült is párszáz példányt eladni belőle. Brown a sikeren felbuzdulva saját lemezkiadót hozott létre Dalliance néven, és 1990-ben kiadta Perspective című saját CD-jét, amit már felnőtteknek szánt. Ebből is vettek párszáz darabot, mire hősünk felbuzdulásában Hollywoodba költözött, hogy híres énekes-dalszerző legyen, de végül tanításból kellett eltartania magát.

Ha nem is futott be, de a Dalszövegírók Országos Akadémiáján – igen, létezik ilyen szervezet! – ismerte meg jövendőbelijét, a nála 12 évvel idősebb Blythe Newlont, aki később nagyon sokat tett Dan Brown karrierjéért. Együtt költöztek vissza Angliába és 1997-ben összeházasodtak.

Ki az a Langdon?

Dan Brown regényeinek főhőse az éles eszű tudós, Robert Langdon, akit az író jóbarátja, a korábban kiadott zenei CD-inek borítóját és a könyvek dizájnját is készítő John Langdon után nevezett.

Amikor nekiláttak az első regény megfilmesítésének, rendező, Ron Howard a főszerepet eredetileg Bill Paxtonnak szánta. Paxtont abszolút érdekelte az ajánlat, de nem tudta elvállalni a szerepet, mert annyira be volt táblázva. Egy darabig aztán Russell Crowe lett az elsőszámú jelölt, de valamiért mégsem jött össze a dolog, ahogy Ralph Fiennes, Hugh Jackman és George Clooney sem állt kötélnek. Csak ezután fordult Howard régi barátjához, Tom Hankshez, aki rögtön igent mondott, és valamiért hátul meg is növesztette a haját a szerep kedvéért - a következő két részben aztán szerencsére visszatért a normális, rövid frizurához.

Ne is folytassa!

Mivel csak kevesen sejtették, hogy ekkora siker lesz a film, a 2006-os A Da Vinci-kódot úgy forgatták le, mint egy teljesen önálló filmet, nem hagytak benne elvarratlan szálakat vagy olyan utalásokat, amik csak a következő részből lennének érthetőek, például nem tudjuk meg, hogy Langdon korábban már sikeresen megoldott egy gyilkossági ügyet. Aztán kiderült, hogy a nézők imádják a filmet – a kritikusok kevésbé, és jöttek az Arany Málna-jelölések is sorban -, és azonnal úgy döntöttek, hogy kellenek a folytatások. Jött is az Angyalok és démonok (2009), amit Brown annak idején előzményként írt meg, de Ron Howard végül átíratta a történetet, és folytatás lett belőle.

Irány a Louvre!

Az A Da Vinci-kódot, ahogy a későbbi részeket is, lehetőség szerint eredeti helyszíneken, vagyis nemzeti kincsnek számító műemlékekben forgatták, például a Louvre-ban, ahol a stáb érthető módon szigorú szabályokat betartva dolgozhatott csak. Hogy megőrizzék a múzeum épülete és az ott őrzött műtárgyak épségét, és, hogy ne zavarják a látogatókat, a filmesek a nyitvatartás alatt nem forgathattak, és elől sem hagyhatták a felszereléseket, csak éjszaka dolgozhattak, ami okozott némi fejtörést.

A Mona Lisát ugyanis nem lehet közvetlen fénnyel megvilágítani, így több jelenetnél másolatokat használtak – összesen öt replika készült, például ahhoz a végül kivágott jelenethez, amikor Langdon és Sophie Neveu úgy menekülnek ki az épületből, hogy a lány a festmény megsemmisítésével fenyegetőzik a rendőrök előtt. A múzeum fa padlózatát sem használhatták fel, például nem csepegtethettek rá semmit vagy nem írhattak rá, így ezeket a részeket a London környéki Pinewood Studiosban vették fel.

Éljen a kézrátétel!

A Da Vinci-kódban Langdon viccesen megjegyzi Sophie Neuveu-nek, hogy talán kézrátétellel kigyógyíthatná akut klausztrofóbiájából. Bár nem látunk ilyesmit, nyilvánvalón megtörtént a dolog és működött Sophie varázsa, hiszen a bölcs tudós az Angyalok és démonokban kétszer is beszorul egy parányi, levegőtlen helységbe, és nem látszik rajta, hogy kétségbe lenne esve. Sőt, akkor sem látszik semmiféle pánik rajta, amikor egy rendkívül szűk sikátor fakai között kell átpréselnie magát, amikor a bombát keresi. Éljen a kézrátétel!

A menyasszonynak mindent!

Miközben a stáb az Angyalok és démonok egy fontos jelenetét filmezte Rómában, a filmesek felszerelése és a miattuk elkerített terület elzárta egy, a templomba éppen házasodni igyekvő menyasszony kísérete útját. Az ilyesmi előfordul, a filmeseknek engedélye is volt erre, de amikor Tom Hanks észrevette, mi történt, személyesen engedte be az elzárt területre majd kísérte át a menyasszonyékat a túloldalra, arra biztatva a kollégáit, segítsenek neki „akadálymentesíteni” az útvonalat. A lány végül sikeresen és időben odaért a saját esküvőjére, a hálás család pedig meghívta Hankset és Ron Howard rendezőt a lagzira, amire a sűrű beosztás miatt nem tudtak ugyan elmenni, de hálásan megköszönték a lehetőséget, a film publicistája pedig nyilván a fenekét verte a földhöz, hogy ingyen kapott egy ilyen jó sztorit.

Áldozat

Az Angyalok és démonok lett a 2007-es, nagy hollywoodi írósztrájk első áldozata, mivel Akiva Goldsman forgatókönyve még befejezetlen volt – neki az előzményregényből kellett folytatást gyártania -, de ő is csatlakozott a írók szakszervezetéhez, és sztrájkba lépett. Nem volt mit tenni, a forgatást és így a bemutatót is el kellett tolni több hónappal – pedig Goldman kezét a szakmában rekordnak számító 3,8 millió dolláros fizetség ütötte. Kérdés, hogy megdolgozott-e érte végül, hiszen a végeredménnyel elégedetlen Tom Hanks a saját zsebéből fizette meg David Koeppet, hogy egy sor jelenetet átdolgozzon a fogatókönyvben. Az Angyalok és démonok rendezésére egyébként nem más jelentkezett be, mint Clint Eastwood, de Ron Howardot ekkor már szerződés „kötelezte” két folytatás elkészítésére.

A negyedik lett a harmadik

Azt már A Da Vinci-kód sikere után tudni lehetett, hogy gyakorlatilag minden Dan Brown regényt megfilmesítenek, ám mindenki nagy meglepetésre nem az író a sorozatban harmadik könyvét, Az elveszett jelképet vették elő, hanem a Robert Langdon széria negyedik darabját, és ebből lett az azonos című Inferno, ami azonban a forgatás alatt Headache, azaz Fejfájás címen futott, ami valószínűleg arra az agyrázkódásra utal, amit Robert Langdon a történet elején elszenved. Vagy nem mindenki dolgozott szívesen a regényadaptáción. Azt még nem tudni, hogy Az elveszett jelképből valaha is lesz film, de ez nyilván az Inferno bevételétől és kritikai visszhangjától is függ. Á, csak vicceltünk, a kritikai visszhang nem számít, csak a bevétel!