Mi tagadás, a rablópandúros mozi örök kedvenceink közé tartozik.
Szerény véleményünk szerint ugyanis kevés szórakoztatóbb dolgot találtak ki a mozi elmúlt száz évében, mint amikor a zsaru és a csirkefogó, azaz a törvény morózus képviselője és a minden hájjal megkent törvényenkívüli csapnak össze - méghozzá egyenrangú felekként - a gyöngyvásznon, hogy aztán a nagy kergetőzés végül egyikük vereségével vagy éppen egy csodálatos barátság kezdetével érjen véget.
Hiányt sem egyikből, sem másikból nem szenvedtünk, csodálatos barátságokból (lásd például a Casablanca legendás zárójelenetét) éppúgy kijutott az évtizedek során, mint szívszaggatóan drámai rabló-pandúr leszámolásokból (lásd például a műfaj gyöngyszemét, Michael Mann Szemtől szemben-jét). Mindazonáltal a klasszikusok felemlegetése (a felsorolást persze mindenki a saját szájíze szerint folytathatja) némi keserűséggel járt együtt mostanában, az utóbbi időben ugyanis mintha megritkultak volna a tisztességes rabló-pandúrosdik, az emlékezetes hősök és anti-hősök helyét pedig a szereposztók egyre inkább kölyökképű és tejfeles-szájú tinédzserekkel igyekeztek kitölteni. Már csak ezért is örömteli, hogy Spike Lee legújabb filmjével szemmel láthatóan nem akart mást, mint életet lehelni a klasszikus műfajba, s ez, úgy tűnik, fényesen sikerült is neki.
Éppenséggel nem Lee-től vártuk, hogy egy elegáns thrillerrel visszaadja a bankrablós filmek becsületét, A belső ember azonban a maga nemében csillagos ötös produkció. Minden ízében átgondolt, lendületes és feszes szakmunka, mely - bár egyes fordulatai pihent agyú krimi-szerzőket sejtetnek a háttérben - mindvégig hihető és átélhető tud maradni. Ez jórészt a főszerepet alakító színészeknek, a hidegvérű bankrablót alakító, angolosan cool Clive Owen-nek és a kissé viseltes zsarut játszó Spike Lee-veteránnak, Denzel Washington-nak köszönhető. Közös jeleneteik a film legélvezetesebb pillanatai: a két azonos súlycsoportba tartozó színész komolyan veszi a haknit, s szellemes szócsatáik során elhitetik velünk, hogy tisztelik egymás profizmusát, s ha éppenséggel nem egy bankrablás sodorta volna őket egymás útjába, valószínűleg jól szót értenének egymással.
Bár a film számos meglepetést és váratlan fordulatot tartogat a nézők számára, a bankrablók valós célját felfedő, nagy csattanónál is izgalmasabb, amit Owen és Washington véghezvisz. Nekik köszönhetően a rablópandúrosdi ideig-óráig ismét jó hírnévnek örvendhet.
