Az amerikai film címe nem a róka és a kis herceg beszélgetésére utal, melyben Antoine de Saint-Exupéry szelídítésre váró állatkája a belső értékek fontosságára figyelmezteti a szőke kisfiút és az olvasót; nem is egy mélylélektani problémákkal küszködő hős áll a történet középpontjában. Hogy pontosan mit is jelent a kifejezés, az maradjon titok, hiszen mégiscsak egy rejtélyes bankrablás áll a film középpontjában, s úgy illik, hogy némi talány maradjon a látszólag minden kérdést lezáró befejezés után is.
A rabló-pandúr, bankrabló-rendőr párviadal sokadik változatát láthatjuk. A zseniális bűnöző kiterveli a hatalmas pénzintézet kifosztását, a munkahelyi és magánéleti válsággal küzdő nyomozó pedig igyekszik ezt megakadályozni. Az intellektussal és persze fegyverrel is vívott harcban a tét kezdetben az, hogy ki jár túl a másik eszén. Aztán a nyomozó rájön, hogy a bank kifosztójánál is vannak nagyobb bűnözők, akik sakkfiguraként akarják mozgatni. A felfedezés nyomán rokonszenv ébred benne a rabló iránt, s a küzdelem már arra irányul, hogy a rendőr leleplezze a köztiszteletnek örvendő hatalmasok gaztettét.
A belső ember története New Yorkban játszódik. A kissé teátrális keretet egy Dalton Russel nevű fiatalember monológja adja, aki rébuszokban közli a leendő, majd véghezvitt bankrablás tényét. A festő-mázolónak öltözött csapat elfoglalja a Manhattan Bank egyik fiókját. Minden az előzetes terv szerint, percnyi pontossággal zajlik, az akciófilmeken edződött néző - már a fináléra gondolva - elégedetten nyugtázza, hogy a túszokat a rablókkal azonos ruhába öltöztetik. A rendőrség által kivezényelt közvetítő tisztnek az lesz gyanús, hogy a bűnözők húzzák az időt. Lehet, hogy nem is a pénzt akarják? A sejtelem igazolódik. A rablás célja a bankigazgató titkos széfjének a megszerzése. Abban őrizte ugyanis az idősödő Arthur Case úr azokat a kompromittáló iratokat, amelyek sötét múltjára vonatkoznak.
Spike Lee rendező nagyon elegáns ruhát szabott a kissé elhasznált, de nem működésképtelen történetre. Terence Blanchard zeneszerző különösen a nyitányban jeleskedik, s a muzsika többet ígér, mint amit végül kapunk. Matthew Libatique kamerája nagystílűen mutatja a New York-i látképeket, kellően mozgékony a bank zegzugos folyosóin, valamint az üldözési jelenetekben, és érzékenyen fényképezi a mesterien válogatott szereplőket. Denzel Washington képességeit nem most fedezzük föl; kifogástalanul vasalt öltönyében a nyomozó emberi dimenzióit is érzékelteti. Ami az öltözködést illeti, Clive Owen a bankrabló szerepében már nem járt ilyen szerencsésen, mert a történet nagy részében festő-mázoló munkaruhában irányítja a széfek feltörését, arcát pedig érthető módon eltakarja. Christopher Plummer megmutatja, hogyan viselkedik egy patinás bankház tekintélyes tulajdonosa. Ám a férfiak akkor vannak elemükben, amikor feltűnik Jodie Foster. Régen láttuk ilyen felszabadultan játszani, vélhetően örült, hogy nem idegbeteg asszonyt vagy a gyilkosára váró áldozatot kellett megformálnia. Titokzatos, mindenkit kompromittáló és korrumpáló ügyvédnőként kiskosztümöt és diszkrét frizurát hord, mosolyából olyan erő árad, amely meghátrálásra kényszeríti a férfiakat. Kár, hogy a forgatókönyvet jegyző Adam Erbacher nem írt számára motiváltabb szerepet.
A heti mozikínálattól elütő elegancia sem tudja feledtetni A belső ember hiányosságait. Néhány epizód, köztük a multikulturális New Yorkon ironizáló jelenet - ha kikiabálsz albánul az ablakon, valaki biztos válaszol - kellemes szórakozást nyújt. Ám a rendező képtelen megbirkózni a dramaturgiai döccenőkkel és minden akciófilm rákfenéjével, a befejezéssel. A náci múlt és a kárpótlási igény nemcsak a szereplők sorsát, hanem a filmet is beárnyékolja.
