Az utolsó pillanatig reménykedtünk. A vetítés kezdetéig. Abban bíztunk, hogy az európai film nem hagy cserben. Az a film került ugyanis a hazai mozik műsorára, amely a létező összes elismerést begyűjtötte, amit szűken vett kontinensünk alkotása elnyerhet. Alejandro Amenábar műve, A belső tenger a zsűri nagydíját kapta Velencében, Európa-díjas, hazájában megalázó módon lesöpörte a színről Almodóvart, az Aranyglóbuszon és az Oscar-gálán is megszerezte a legjobb idegen nyelvű filmért járó elismerést. És ez még csak a jéghegy - kétségtelenül impozáns - csúcsa, hiszen nem szóltunk azokról az elismerésekről, melyeket a szereplők, a közreműködők kaptak a különféle fesztiválok különféle kategóriáiban. Szóval, joggal reménykedtünk...
A belső tenger állítólag megtörtént eseményt dolgoz fel. Amennyire rekonstruálni tudjuk az előzményeket, akkor 1968. augusztus 23-án egy jóképű fiatalember, nem mellesleg tengerész, Ramón Sampedro fejest ugrott egy szikláról a tengerbe. A víz azonban időközben kiszaladt alóla. A hogyanra és a miértre nem kapunk válasz, egy későbbi emlékképben feltűnik a szikla közelében egy szép szőke lány, lehet, hogy szerelmi bánat állt a háttérben. Ramón nyaktól lefelé lebénult. A kötelező kórházi-orvosi kezelés után a fiatalembert bátyja és annak családja vette magához. A tragikus ugrás óta huszonhat év telt el, s a magatehetetlen férfit felkarolta a Halál Méltósággal nevű mozgalom ifjú aktivistája, Gené, aki Barcelonából hozat egy ügyvédnőt. A tét nem kisebb, mint jogi úton kivívni az embernek a halálhoz való jogát. Julia megszervezi ügyfele számára a nyilvánosságot, Levelek a Pokolból címmel kiadatja Ramón feljegyzéseit, és addig-addig beszélget a kliensével, míg beleszeret. Julia azért vállalta az ügy képviseletét, mert ő is gyógyíthatatlan beteg, s állapota egyre romlik. Miközben a sógornő háromóránként megfordítja és tisztába rakja az ágyhoz kötött férfit, újabb nő tűnik fel a láthatáron. Rosa, a konzervgyári munkásnő, kétgyerekes családanya a tévében látta meg Ramónt, s elhatározza, hogy fölmutatja a férfi számára az élet boldog pillanatait. Addig-addig mutatja, míg ő is szerelmes lesz. Közben a sógornő újra megfordítja a beteget. A két nő közt őrlődő Ramón végül úgy dönt, hogy őt az szereti igazán, aki segít neki meghalni. Kezdetben úgy tűnik, hogy Julia lesz az, de aztán ő meghátrál, Rosa viszont bebizonyítja szerelmét. A film azzal fejeződik be, hogy az aktivista Gené meglátogatja Juliát, akinek állapota szemmel láthatóan rosszabbodott, és már nem is emlékszik Ramónra. Gené pedig szemmel láthatóan rossz néven veszi, hogy a beteg nő még mindig nem halt meg emberi méltósággal.
Alejandro Amenábar mindvégig azt a benyomást akarja kelteni a nézőben, mintha egy fontos problémát árnyaltan mutatna be. A felszínt finom ecsetvonásokkal rajzolja meg, a halni készülő főhős mellé remek karakterfigurákat állít: a megtört fivért, aki beteg öccséért otthagyta a tengerészetet, a sógornőt, aki fogyó türelemmel szemléli a nők nyüzsgését, az unokaöcsöt, aki a nagypapával vitatkozik állandóan. A szerepekhez megtalálja azokat a színészeket, akiket méltán jutalmaztak világszerte. Nem feledkezik meg a rendező arról sem, hogy a halál mellé odategye a születés misztériumát is, a magatehetetlen beteghez pedig a virgonc kisfiút. Van értelmiségi nő is, meg munkásnő is, versek és emlékképek, szóval az élet teljessége. Csak egy idő után a felszín elkezd repedezni, s alatta pedig egyre jobban látható a mázolóecsettel felfestett, divatos liberális lózungok sora. Nem szituációkból, hanem egyértelmű, latolgatást nem ismerő közlésekből tudjuk meg, hogy az egyén mindenható, világi államban élünk, az egyház ne szóljon bele semmibe, menjen vissza a templomba, és füstöljön. Aki az emberi méltóságról és az eutanázia problémájáról szeretne valamit megtudni, az ne a spanyol filmből szerezze ismereteit, hanem olvassa el Vizi E. Szilveszternek a Mindentudás Egyetemén elhangzott nyitó előadását.
