J. D. Salinger klasszikus novellájának címe után szabadon: "Magasabbra a deszkát, srácok!" Igaz a Blake Nelson regénye alapján készült új Gas Van Sant lélektanulmány, a mélyreható (fiatal)ember megfigyelésen kívül nem mutat párhuzamokat Salinger történetével, ez a ziccer mégis kihagyhatatlan volt.
A sors és a cannes-i zsűri különös fintora, hogy az amúgy Tarr Béla rajongó és a Tarr stílusjegyeket jól-rosszul koppintó Van Sant pont a Londoni férfivel egy mezőnyben megmérettetve lett díjazott aktuális filmje rendezőjeként. A portlandi középosztály, középiskolás-deszkás fiataljai körében, filmje főhősével együtt, ráérősen szemlélődő Van Sant kaleidoszkópszerű, nagyfokú nézői figyelmet és ráhangolódást igénylő alig nyolcvan perces alkotása kapcsán óhatatlanul is felmerül a Tarr által forgatott Simenon adaptációval történő összehasonlítás lehetősége. Nevezetesen: valóban jól döntöttek-e az ítészek? Azonban ez az út jószerivel járhatatlan, mert két teljesen különböző filmről van szó. Igaz mindkét mozgóképcsemege központi témája a magány és elmagányosodás, azonban két, merőben eltérő generációs és társadalmi közegben. Ugyanígy kulcsfontosságú Tarr és Van Sant esetében is a kommunikációképtelenség, az egymás mellett elbeszélés problematikájának ábrázolása, viszont míg a Londoni férfi esetében elsősorban a nyelvi különbségek okozzák ezt, addig a Paranoid Parkban a szlenggel és közhelyekkel zsúfolt szórványos dialógusok úgy vannak jelen, hogy szinte teljesen fölöslegesek, nem tesznek hozzá a történethez.
Mindkét filmben történik gyilkosság is, ráadásul éjszakai, kísérteties pályaudvaron illetve annak közelében, de Tarr remekművében az emberölés szándékos bűncselekmény, míg a Paranoid Park esetében egy fatális, véletlen baleset vezet a tragédiához. Alex tengődő, a világban helyét kereső, átlagos középiskolás tinédzser. Az ő gondolataiba, hétköznapjaiba férkőzve lehetünk tanúi annak, ahogy a fiú megtalálja a boldogságot a gördeszkázásban, illetve annak, ahogy a környék legmenőbb, deszkásokkal zsúfolt betonteknőjében, a Paranoid Parkban, bátortalanul hódolni kezd szenvedélyének.
A Park közelében lévő teherpályaudvaron egyik éjszaka a biztonsági őr félbevágott, vérbefagyott hullájára bukkannak. A gyanú a deszkás fiatalokra terelődik, majd a gyanúsítottak köre Alex-ra és "barátaira" szűkül. Bármennyire is különös, az Alex által okozott balesetből kibomló vonal meglehetősen érdektelen. Ennél sokkal fontosabb a fiú, hallgatásba burkolódzásának motiváció-térképe és a cselekményt átható részvétlenség, mely egy saját korcsoportján belül is elmagányosodott, a teljes érzelmi kiüresedés kataklizmájába sodródó generáció komplex analízisét adja. A fiatalok egymás közötti szocializációja, emberi kapcsolatainak kudarca a felnőttek közé végképp beilleszkedni képtelen, új társadalmi vonulat irányába tendál.
A deszkázásban kifutó boldogságkeresés kilátástalan, katatón állapotban történő vergődéssé válik. Van Sant a zilált, és mégis újra és újra látszólagos rendezettségbe forduló cselekményen keresztül mutatja meg hőse zavarodottságát, a valóság és ábrándozás olykor egybemosott stációin keresztül. Roppant hangsúlyosak Christopher Doyle operatőr nyomasztó képi megoldásai, melyeken a főszereplő ébrenlét-valóságába kontrasztos, tűéles, viszont bágyadt színekben pompázó kompozíciók vezetik el a nézőt. Alex delíriumos ábrándjaiba pedig Super 8-as technikával rögzített, raszteres-szemcsés pillanatok nyújtanak továbbgondolásra sarkalló és (a másik képdimenzió vonatkozásában) oda-vissza reflektáló betekintést.
