Didaktikus kapitalizmus-ellenes példabeszéd, ami nem ér egy kanyi garast sem. Oliver Stone le akarta rántani a leplet a gazdasági világválságról, de nagy horderejűnek szánt filmje elveszik a kicsinyes emberi játszmák között, a személyes dráma pedig egyrészt a tejfelesszájú főszereplő-párocska, másrészt az untató tőzsdehablaty miatt nem tud kibontakozni.

Stone mindig is harcos szószóló volt a hollywoodi rendezők között. Vagy Amerika szégyenfoltjairól regélt (Nixon, Született július 4-én), netán szülőhazája traumáit dolgozta fel alapos pátosz-körítéssel (JFK, World Trade Center), vagy bal oldali forradalmiságának adott hangot, amikor Fidel Castróról (Commandante) és a dél-amerikai országokról és diktátoraikról forgatott dokumentumfilmet (South of the Border). Országának ellentmondásos elnökét sem kímélte, még ha a W. nem is a várt hidegzuhanyt zúdította a republikánusok csökkent értelmű elnökére, mivel meglepő módon némi együttérzéssel közelített az emiatt sokkal árnyaltabban ábrázolt karakterhez.

1987-es filmjében – a most taglalt darab előzményében – a mindent bekebelező kapitalizmus ellen intézett kirohanást, s ugyan a Tőzsdecápákat már kissé elavult állásfoglalásként (netán a nyolcvanas éveket konzerváló poros időkapszulaként) tarthatjuk számon, a mindenhatóan romlott Gordon Gekko karaktere és Bud Fox naiv újoncának megrontása valamelyest szórakoztató élménnyé nemesítik a 126 perces politikai kiáltványt. Stone az elmúlt évek gazdasági lejtmenetét látva döntött úgy, hogy érdemes egy újabb fejezetet nyitni a pénztengerben úszkáló cápák életében, viszont Gekko és Michael Douglas helyett egy másik újoncot, Jake Moore-t (Shia LaBeouf) tette meg filmje központi figurájává. Moore feltörekvő bróker, fiatal korából adódó forrófejűséggel és idealizmussal. Mentora (Frank Langella) védő szárnyai alatt lépked felfelé a ranglétrán, egy üzleti spekulációból következő csőd azonban az öngyilkosságba hajszolja az idős tőzsdeszakembert. Moore bosszút esküszik a befolyásos Bretton James (Josh Brolin) ellen, ebben a börtönbüntetését már maga mögött hagyó Gekko lesz segítségére, aki hogy-hogy nem éppen Moore menyasszonyának (Carey Mulligan) gyűlölt édesapja.

Míg Gekko az eredeti opusban valódi ragadozóként, könyörtelen és szívtelen üzleti masinaként exponálódott, a folytatásba átmentett karakter nem csak a régi, lefegyverző sármját, de gyökértelen és magányos mivoltát is maga mögött hagyta. Stone a giccses családi szál bevezetésével kiheréli a figurát, s a házasodni készülő párocska héjanászára helyezi a hangsúlyt. Gekko háttérbe szorul, funkciója csupán annyi, hogy a kiszámítható fordulatokhoz és az obligát happy endhez asszisztáljon, így rosszul megírt poénok szócsövévé, olcsó szélhámossá degradálódik. (A két film között érdemes az értékelhető és zseniálisan megírt monológok és riposztok számát összevetni – a jelenlegi alkotás csúnyán alulmarad.) LaBeoufre adhatnak akármilyen drága öltönyt, mutathatják a leggyorsabb motorbiciklin, csuklójára pedig akár a legújabb Omega karórát is húzhatják, egy csipetnyi karizma sincs a srácban. Nincs egy súlycsoportban a kollégáival, teljesen hiteltelenül téblábol és hisztizik olyan színészek között, akik reggelire akár hat és fél löböfföt is elfogyasztanak (ld. Brolin nagyszerűen és fenyegetően megformált üzletemberét), Mulligannel – aki egész játékidő alatt egy jócskán búval b*szott pincsire hajaz – alkotott duójuk a közel- és távolmúlt legszürkébb és legérdektelenebb szerelmespárja. Továbbá szomorúan konstatáltam Susan Sarandon és az aggastyánkorú Eli Wallach teljességgel felesleges szerepeltetését: utóbbi Yoda-szerű karaktere és füttyögése a Tőzsdecápák - A pénz nem alszik nevetségességének a csimborasszója.

Stone „komoly” és „elgondolkodtató” állításai kimerülnek abban, hogy a pénz gonosz dolog, az üzleti élet meggyötör és elidegenít, a brókerek a jövőnkkel játszanak, az olajlobbi ellehetetleníti az alternatív erőforrások kutatását és fejlesztését, egy bizonyos hierarchiaszint fölött pedig kizárólag lélektelen és kapzsi emberi porhüvelyek ülnek; és még a Ground Zero erőltetett párhuzamba kényszerített képéről sem kell lemondanunk. Csak úgy repkednek a szakmabelieket bizonyára megmosolyogtató vulgártőzsdei terminusok (ezt már az első részben sem szerettem) és az azokat szemléltető szimbólumok (a buborékok emlegetésétől mindenki be fog sokallni), ezen túl bumfordin kivitelezett osztott képernyős megoldásokkal és a válság káoszát leképezni igyekvő, modoros animációkkal, illetve a Discovery Channelt idéző, teljesen funkciótlan grafikákkal adja meg magának a direktor a celluloid-harakiri utolsó nyisszantását.

Oliver Stone kardként előre szegezett kamerája csúnyán kicsorbult, harcos hadonászása fáradt-löttyedt legyintésbe fordult; és még tán maga sem tudta, hogy mit is akart bemutatni a Tőzsdecápák sequeljével. Egy tőzsde világában játszódó, személyes bosszútörténetet? Netán egy megesett ember megváltásához vezető útját? A gazdasági világválság lefolyását és tragikus következményeit? Egy szerelmespár 21. századi megpróbáltatásait? Nem tudni.

Mert ezek közül egyik nívó sem lett működőképes, nemhogy mindegyik egyszerre.