Mielőtt még kitalálták volna a Jokert, elkészült volna a Mechanikus narancs, a Taxisofőr vagy A sebhelyesarcú, egy huszonéves francia festő megalkotta az egyik legbámulatosabb festményt, amely egyetlen „képkockájával” mindent kifejez az antihős karakteréről.

Alexandre Cabanel rendkívül fiatalon, 17 évesen került be a párizsi École des Beaux-Arts diákjai közé, 22 évesen elnyerte a rangos Római díjat. Ezekben az években főleg bibliai témák foglalkoztatták, de mégis hiányzik valami ezekből a festményekből: az egyik képén, amelyen Jézus látható Pilátus előtt, a Megváltó arca szinte unottnak tűnik. Egy másik, nagyméretű festményére azt mondta a kritika: óriási és inkompetens. Innen szép felállni.

1846-ban Cabanel felfedezte magának Az elveszett Paradicsomot, John Milton nagyra tartott eposzát, amelyben a szerző ezt az emlékezetes mondatot adja Lucifer szájába:

„Jobb fejedelemnek lenni a pokolban, mint szolgának lenni a mennyországban.”

Hiába tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, a nyugati művészet ekkor még nem igazán fedezte fel magának az antihős karakterét. Olyan szereplők már Homérosznál is vannak, akik az ördög ügyvédjeként érvelnek homályos és gyanús álláspontok mellett, a szatírákban és a komikus műfajokban pedig tobzódtak a kétes értékű főhősök, de az „antihős” kifejezést Denis Diderot idejében használták először, és a hírhedt költő, Lord Byron munkássága is kellett az elterjedéséhez. A 19. század szövevényes vadromantikája szülte a „gonosz iker” toposzát is, amelyből a Family Guy már csak viccet csinált, de a gótikus horror olvasói még reszketve figyelték, mit művelnek regényhőseik vásott doppelgängerei.

Az antihős azonban elsősorban nem az, aki gonosz, vásott és minden tettében rosszat akar.

Amikor Cabanel 1847-ben megfestette a Bukott angyal című festményt, kisebb botrányt okozott vele. A képet szívesen másolták, sokszorosították, pedig a kiállítók el sem akarták fogadni: azt mondták rá, rosszul van megrajzolva, a kivitelezés hanyag és pontatlan. Természetesen nem az volt a probléma, hogy a festmény Lucifert ábrázolta, hiszen abból már láthatott eleget a világ.

De a fiatal francia festményén Lucifer kisírt szemében kövér könnycsepp csillog. Cabanel romantikus hőst csinált az ördögből, akit levetettek a mennyből. Arra sarkallja a nézőjét, hogy együttérezzen vele.

Talán érdemes megjegyezni, hogy számos hasonló ábrázolást találunk ebben az időszakból. Az egyik ilyen, Gustave Doré rajza például Az elveszett paradicsom egyik kiadását díszítette. De maga Cabanel is készített hasonló képet, csak éppen a lényeg, Lucifer arca nem látszik.

A Bukott angyal alakja izmos, erős, konok és védekező. A fejét megemeli, néma düh van benne, tele van érzelemmel, de a kezét védekezően az arca elé helyezi. Mögötte angyalok táncolnak az égben, de ő már nem rájuk néz, mert a maga ura, akkor is, ha a szárnya megsérült.

Eszünkbe juthat róla a korszak másik nagy antihőse, Frankenstein szörnye – belőle később tényleg az egyik első popkulturális ikon lett –, aki Mary Shelley eredeti regényében azt mondja magáról:

„Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal.”

Talán nem túlzás azt állítani, hogy popkultúra nem lenne antihősök nélkül: Marvel és DC, James Dean és Star Wars nincs, ha nincsenek azok a karakterek, amelyek újra és újra túllépik azokat a határokat, amiket „rendes” hősöknek nem szabadna.

Nem lehet véletlen, hogy vöröses, sárgán világító szemével leginkább A Sith-ek bosszúja Anakin Skywalkere emlékeztet Cabanel Bukott angyalára. Majdnem ilyen látványos hommage a romantika korabeli festményhez a Mad Max: Fury Road egyik jelenete Charlize Theronnal.