Lars von Trier bemutatkozása igényes, meglepő darab. A történet, mint sokszor a rendező esetében, más típusú formát sugallna. A filmes konvenciók szerint? Műfajfilmes tudásunk, nézői elvárásaink szerint? Valószínűleg mindez egyszerre játszik szerepet abban, hogy nem azt kapjuk, amire számítanánk, ha most a nyolcvanas években ülnénk le filmet nézni valamelyik keményszékes művész moziba valahol Európában. Ma már azonban túl vagyunk Trier számos provokatív gesztusán, így A bűn lélektana csak bevezetés a birodalmába, némi megnyugtató utólagos tudással a tarsolyunkban.
Az antiutópia természetesen Európába visz (hiszen az első Trier-hármas, az Európa-trilógia kezdődarabjáról van szó...), ráadásul távolról közeledünk. Antihősünk, a Fisher nevű detektív Kairóból érkezik, mágikusan tizenhárom évnyi távollét után. Feladata, hogy felkutassa a híres lottógyilkosságok elkövetőjét (a merényletek áldozatai kivétel nélkül lottóárus kislányok). Fisher mentora, Osborne (A bűn lélektan című könyv szerzője) technikájára hagyatkozva belehelyezkedik a feltételezett gyanúsított, egy bizonyos Harry Grey szerepébe - ellátogat helyekre, ahol ő járt, elkezdi viselni a ruháit, sőt, viszonyba bonyolódik annak volt barátnőjével is. A természetellenes helyzet naná, hogy nem jár következmények nélkül: Fisher egy idő után úgy érzi, megbolondul. Minekutána a téma fantasztikusan izgalmas utópisztikus kriminek dobja fel a labdát, Lars von Trier persze nem így üti le. Olyan látványvilágot hoz létre, amelyet addig korábban filmben még nem láttunk és olyan hangulatot, ami semmihez nem hasonlítható: valami lebegő és egyszerre nyomasztóan nehéz atmoszférát, párás és mocskos tereket, ahol hiába minden aranyba játszóan barna, annál nyugtalanítóbbnak érezzük. Ahogy maga Fisher sem bírja az ügy megoldhatatlanságával járó feszültséget, ezt jelzi egyre fokozódó fejfájása is.
Érdemes megfigyelni, mik azok a szerzői-attitűdbeli, tematikai jellegzetességek, melyek folyományait felismerhetjük későbbi filmjeiben. Egyértelműen ilyen a bűn-bűnhődés problematikája, a stílussal való játszadozás (Trier itt használja először azt a kép-a-képre technikát, amely később az Európában nyeri el méltó helyét a filmszövetben), illetve az álomszerű szín-hangulat eléréséhez sárga színnel manipulálja a negatívot), stíluskeresés, a formának a tartalomhoz való igazítása. És a minden oldalról való kérdésfeltevés az emberbe költöző gonoszról. Egyes motívumok - pl. a hipnózis, férfivilág - is előreutalnak a későbbi filmekre. Kísérteties, de valamiért furcsán rideg utazás A bűn lélektana, inkább az agyra, kevésbé az érzelmekre hat, ami nem is véletlen: egy tudatosan építkező, s egyben kísérletező lelkületű, ellentmondásos rendezői pálya első, tudatos, hideg fejjel kitalált, kísérletező lelkületű darabja ez.
