Olyan utószóval még nem találkoztam, amelyet ne előszóként használtam volna. Arra már volt példa, bár nem túl gyakran, hogy a mű után az utószót másodszor is elolvastam, de arra még nem, mint most, hogy azt gondoltam: az utószó után tulajdonképpen már felesleges is a művet elolvasnom.
[img id=496512 instance=1 align=left img]Mert a fiatal írónemzedék izgalmas tehetségű tagja, Szécsi Noémi utószava ugyancsak írói produktum: nem üzleti ajánló, nem műmagyarázó, még csak nem is kritika. E három elegye inkább: írói hozzászólás. És a Sóvárgás sárkányra olvasásakor bebizonyosodik, hogy lényeglátóan az. Pedig, mondom, nem racionálisan értelmező szándék vezeti, inkább annak a hangulati-érzelmi-gondolkodói világnak, annak a nagyon sajátos írói eszköztárnak a helyeslő megsejtetése, ami a regényt jellemzi.
Helyeslőn idézem én is Szécsit, aki a többi közt találóan ködöt említ, hiszen ebben a sajátos közegben a látási viszonyok korlátozottak lehetnek, a kontúrok elmosódottak, a kiutak is bizonytalanok, ha egyáltalán fellelhetők, bizony itt az élet önmaga monotóniájába fulladhat. Nem lennék meglepve, ha akadna másfajta olvasata is ennek a regénynek. Mindenesetre a szereplők, a helyzetek számtalan miértjére nincs benne válasz. Miért mondod, teszed, hiszed, kérded, felejted, kívánod, zavarod, vállalod, szereted?
A válasz tulajdonképpen nagyon sokszor kimondatlanul is mindössze ennyi: csak. De az az olvasó, aki hajlandó és képes is belehelyezkedni ennek az ábrázolásmódnak a világába, ezekben a – lényegében! – csakokban előbb-utóbb felfedezheti a rendkívül erőteljes mondandó lényegét. És attól kezdve a ködöt, ha nem is megszereti, de érti, s a monotóniában, ha nem is szokványizgalmat, de érdekes következetességet, majdnem azt mondtam: mozgalmasságot, dinamizmust talál.
Verena Rossbacher jellemző eszközei közül a számomra különösen érzékletesek és élvezetesek voltak az igazából drámai dialógusok. Drámaiak, persze, abban az értelemben, ahogyan a színpadra írt szövegek is, amelyek – hadd mondjam így – nem arról szólnak, amiről szólnak. Ugyanis igazi tartalmuk a szöveg mögöttesében rejtőzik, ezeket a kódokat a színházi néző dekódolja, éppen ez a műélvezetének egyik feltétele s forrása. Ha e regény dialógusai, tehát egyenes idézetei mellől kihagynám a többnyire metakommunikatív funkciójú megjegyzéseket – mondta, nevetett, az ajtóhoz ment, rámosolygott, kérdezte, pillantott rá, meghökkenve, félretolta, kezdte stb. –, akárha színművet olvasnék.
Egyébként a Sóvárgás sárkányra arról szól, hogy van egy kávéház, abban előfordul néhány érdekes figura, és persze egy Klara nevű pincérnő, aki – milyen legyen egy pincérnő? – állhatatlan és titokzatos, ráadásul (!) titokzatos és állhatatlan. Akad a környékén néhány pasas, egyik furcsább, mint a másik – és akkor még finoman fejeztem ki magam. Igaz, hogy a végén Klara nélkül is találkoznak, de ettől még… Itt abbahagyom, mert így nem is lehet jól elmondanom, miről szól az a regény, ami a szó hagyományos értelmében jóformán semmiről se. Ugyanakkor, persze, az élet nagy kérdéseiről – ráadásul pokolian érdekesen. De csak azok számára, akik hajlandóak megbirkózni vele. Ne tagadjuk: ínyenceknek való.
Őket is segítheti Szijj Ferenc egészen bravúros fordítása.
