Ugyanazt érzem, mint amikor a Dallas ment a tévében. Nagyon könnyen meg lehetne okolni, hogy miért bukásra ítélt az egész, mennyire nem érintik az ottani problémák a magyar néző figyelmét, érdeklődését, mennyire sovány a cselekmény, mennyire kiszámíthatóak a fordulatok, milyen fájdalmas, hogy úgy írnak meg egy forgatókönyvet, hogy közben folyton a közönség reakcióival és szimpátiájával számolnak. És még így is milyen kétes a végeredmény.
Ha arról kellene most írni, hogy miért néztem bús magányban az Egyszerűen bonyolult című filmet a moziban, viszonylag gyorsan végeznénk. Mert (innen nézve) iszonyatosan gazdag amerikai bárgyúk problémáiról szól, hogy kelle a bazi nagynál még nagyobb konyha, és milyen legyen az új ház felső szintje, mit csináljunk, ha amíg a luxushotel éttermében étkezünk, anyánk és apánk éppen szobát vesz ki.
Mert meglehetősen rusnya embereket mutatnak benne öltözetlenül, de úgy, hogy azért semmi ne látszódjék, és olyan egyenvörösre sminkelték benne a fejeket. Steve Martin viszont egy fakezű plasztikai sebész karjaiba került, amitől olyan lett az arca, mintha műanyag álarcot húzott volna, és olyan a mosolya, mintha egy rajzfilmstúdióban kísérletezték volna ki. És még folytathatnám.
De nem folytatom, mert sokan vannak a nézőtéren, nevetnek is, és mintha senki nem tá vozna idegesen. Amolyan jó kis marhaság. Illetve nagy marhaság, mert minden ok nélkül két órán át tart, és mert időnként elszállnak benne olyan szereplők, akik semmivel sem viszik előre a cselekményt.
A főhősnőnek mindjárt három barátnője is van, szex és Los Angeles, akiket egy normális rendező úgy penderített volna ki a történetből, hogy a lábuk nem éri a földet. Itt azonban a forgatókönyvíró rendezett, és nem volt szíve megszabadulni a fáradsággal megírt, bár nem éppen szellemes párbeszédektől, így aztán a barátnők is maradtak, meg a mély gondolatok a hintaágyban, hogy ki is szúrta el a házasságot, és járe egy kis boldogság a becsületben lehúzott élet során.
Ilyenkor szokás a színészeket emlegetni, hogy ők mentik meg a filmet, de ez sem teljesen igaz. Meryl Streepet persze akkor is jó nézni, ha éppen fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a szerepével, mert a rutinja is színvonalas. Steve Martint meg valószínűleg már semmilyen filmben nem érdemes nézni, viszont kapunk egy bátor alakítást Alec Baldwintól.
Jó kövér, öreg medve lett a szexszimbólumból, még öregebbnek is látszik a valóságos koránál, ehhez képest állandóan mutogatnia kell a pocakját, az elgörbült, szőrös lábait, ráadásul ezek az elegáns, száras, fekete alsónadrágok meglepően emlékeztetnek a szovjet típusú klottgatyákra, de ettől a felszabadult magavállalástól csodálatosan élővé válik az alakítás. Alec Baldwin a filmben a húzóember, és talán segít megmagyarázni, mit néznek rajta az emberek.
Rajta és a többieken is ugyanazt nézzük. Az álomvilágot, amelyben a hűtlen férjek mégis az elhagyott, öreg feleséggel boldogok csak igazán, ahol az ősz férfiak sötét öltönyt, de minimum sötétkék pulóvert viselnek, reggel beindul a locsoló a kertben, három kocsi áll a garázsban, és a gyerekek csak otthon érzik igazán jól magukat. Mondd már, hogy közben csak két humorosnak mondható jelenet jut a 120 percre. Az életben sem sokkal jobbak az arányok.
