A Tosca a Magyar Állami Operaházban
A budapesti Tosca előadás több évtizede látható szürke díszleteit és semmitmondó rendezését már megszokhatta a közönség. Nagyrészt a zenei megvalósítással kapcsolatban sincsenek illúzióink, hiszen nemegyszer lehetünk már fültanúi lagymatag vagy átlagon aluli előadásoknak. Ennek következtében ha csak az Andrássy úton rendszeresen fellépő énekesek nevével találkozzunk a szereposztásban, esetleg jó, de nem felejthetetlen estére számítunk. Olykor azonban megtörténik az, amit nem vártunk, és olyan előadások szem- és fültanúi lehetünk, amelyek nemcsak az Ybl Palotában, hanem a világ leghíresebb operaszínpadain is ritkán valósulnak meg.
Ez történt a május 11-i Tosca előadáson is. A színpadkép a régi volt: a megkopott és fantáziálatlan díszletek, stílusos, de nem különösebben figyelemfelkeltő jelmezek, az értelmezést teljesen mellőző rendezés. Ugyanakkor minden esetlegessége ellenére, amelyet a rendezői aprómunka elmaradása okozott, az előadás nagyszerűen működött. Mindezt az énekesek tehetségének és hatásos alakításának köszönhettük. Lukács Gyöngyi, Fekete Attila és Alexandru Agache kiforrott, hosszú évek tapasztalatait és rutinját magán viselő alakítása töltötte meg a vérszegény rendezést.
Lukács Gyöngyi remek formában volt: éneklése finoman éreztette szólama különböző árnyalatait, s Tosca imája a kiszolgáltatott nő hiteles hangján szólt sok-sok líraisággal. Mindeközben egyáltalán nem érezhettük mesterkéltnek, teátrálisnak alakítását. Olyan természetesen mozgott szerepében, hangilag és színészileg olyan mértékben azonosult vele, ami hihetetlenül illúziókeltő volt. Fekete Attila rendkívül sokat fejlődött az utóbbi évek alatt: telt, érzelemgazdag, szenvedélyes hangon énekelt. Nem a színészi játékra, inkább a vokális megformálásra helyezte a hangsúlyt, s amíg korábban egy ilyen megerőltető szerep az előadás végére kifárasztotta, most a Levélária az est egyik fénypontja volt. Rendkívül aprólékosan árnyalta éneklését, holott korábban sokszor éreztem dinamikailag monotonnak teljesítményét. Alexandru Agache démoni erejű Scarpiája már puszta megjelenésével is igen hatásos volt. A Te deum hátborzongatóan hangzott, ugyanakkor szerepformálásában megvolt az elegancia is: nagyszerűen érzékeltette a rendőrfőnök szadizmusát és kifinomultságát. Vokális teljesítménye egyszerűen hibátlan volt: természetes könnyedséggel énekelt. A kisebb szerepek megformálói közül Hábetler János sekrestyését emelném ki: produkciója színészileg hatásos és illúziókeltő volt, Angelusa is bensőséges volt. Kesselyák Gergely kezei alatt a zenekar feszültséggel teli alaphangulatot teremtett, melyben a líraiság és a drámaiság együttesen volt jelen. A zenekar egész este remek formában volt, s megadta a kellő lendületet az énekesek számára.
Ez az este ékes bizonyítéka volt annak, hogy nem feltétlenül kell New Yorkig, de még Bécsig se mennünk, ha egy jó operaelőadást akarunk hallani. Ugyanakkor sajnos a Magyar Állami Operaház produkciói rendkívül vegyes színvonalúak, de egy biztos: a Toscára a következő évadban is érdemes lesz elmenni. Ha nem is lesz hallható ismét az Agache–Lukács–Fekete hármas, de az őszi előadások szereposztása is ígéretesnek tűnik.
