Végre egy YA-adaptáció, aminek tétje és aktuális problémafelvetése is van! Langymeleg vámpírok és farkasficsúrok, kiválasztott vagy testbitorló alienek, nyalka félistenek és színtelen démonvadászok – nem tudtok ti semmit. Öt ok, hogy miért működik a Végjáték.
Előrebocsátom, hogy nem olvastam Orson Scott Card remekműként számon tartott magnum opusát, tehát nem tudom összehasonlítani az alapanyagot az adaptációval. Nem rajongóként érkeztem a vetítésre, mondhatni: tiszta lappal indultam. Prekoncepcióim persze voltak. Nem is kevés. Egyre inkább öregedő „felnőttként” már rég nem vagyok abban a célcsoportban, akiknek az úgynevezett young adult könyveket írják. Talán sosem voltam. Amikor annakidején elkezdtem ismerkedni Harry Potterrel, ez a dömping még nem tömítette el a popkulturális csatornákat, a szemüveges varázslózseni kalandjai „csupán” fantasy regényként voltak aposztrofálva. Aztán jött az Alkonyat-saga. Hirtelen minden nagyobb stúdiónál mint az őrültek, úgy kezdték el felvásárolni a 10-17 éves korosztálynak célzott művek megfilmesítési jogait. És a futószalag beindult, érkeztek a melodrámába fullasztott, harmatgyenge kiválasztott-évődések, melyek között minden jobban sikerült Az éhezők viadalára, vagy Harry Potter III. és V-re jutott számos A negyedik, A burok, A végzet ereklyéi – Csontváros, Harry Potter VI. vagy épp Percy Jackson. Elegem lett. És prekoncepcióim csak gyarapodtak. Lássuk hát, mindezek ellenére miért tartom működőképesnek a Végjátékot!
1. Mert azonosulni tudtam Andrew „Ender” Wiggins-szel. Érezni lehetett az ő kiválasztottságának a súlyát, és a benne tomboló dühöt. Ugyan tudomásom szerint jócskán finomítottak a könyvbeli erőszakon, a Végjáték egy meglepően kegyetlen világban játszódik. Egy világban, melyben a harmadik gyerekre engedélyt kell kérni a kormánytól, egy megtépázott világban, melyben minden a háborús fegyverkezésről szól és melyben a hadsereg dönt a fiad sorsáról. Az első blikkre nyüzügének és törékenynek tűnő Ender kirobbanó erőszakkal (és tragikus következményekkel) vet véget több ízben is a bully-k zaklatásának, miközben a felügyeletével foglalatoskodó két magasrangú katonatiszt (a manipulatív Harrison Ford és Viola Davis) bizarr pszeudoszülőkként egyengetik a gyermek előre kikövezett útját, és a brutális fizikai kiképzések mellett folyamatosan mind game-eket játszatnak vele. Ender sorsa nem a sajátja. Tesztalany ő, teher alatt roskadozó pálma, labirintusban kóválygó kísérleti egér. A kérdés az, hogy puha lesz-e, mint nővére, vagy kőkemény agresszor, mint a bátyja. A hadseregnek természetesen ez utóbbira, a hidegfejű és számító, a Cél érdekében mindent és mindenkit beáldozó stratégára lenne szüksége.
2. Mert aktuális a problémafelvetése. Pontos adatok természetesen nincsenek, de meg nem erősített források szerint közel 5000 halálos áldozata lehet Barack Obama drónháborújának, melynek körülbelül tíz százaléka az ártatlan civil. Emberi mivoltától megfosztani az ellenfelet, hogy aztán állatként lehessen végezni vele – a technológia rohamos fejlődése előtti háborús propaganda célja a gyilkosság aktusának elszemélytelenítése volt. A drónok hadba állításával, a terrorizmus ellen folytatott háború új szintre emelésével ezt a „távolságot” nyugodtan négyzetre emelhetjük. Most egy joystickkal, egy monitoron keresztül lehet több ezer kilométerrel arrébbról lehet támadásokat végrehajtani, mintha csak egy sokadik számítógépes játékban ölnéd halomra a menekülő kis pixelpontokat. A Végjátékban ennek a sci-fi variánsát látjuk, így nem csak a felelősség, hanem a mészárlásra felhasznált gyerekkatonák kérdését is lehet feszegetni. Ha virtuális valóságnak, mezei szimulációnak hisznek valamit, könnyedén és gyorsan hoznak meg olyan döntéseket, amelyeket a reális következmények ismeretében nem hoznának meg. Hiszen mindig ott a Restart gomb. A film legsúlyosabb momentuma is erre van kihegyezve. Úgy lesz valakiből népirtó, pusztító hadúr, hogy nincs is tudatában annak. Aztán kezdődhet a felelősség nyúlszívű elmaszatolása, és a patetikus hegyibeszéd a megelőző csapást megelőző csapást megelőző csapás előnyeit méltatva. A párbeszéd, az empátia ugyanis a gyávák fegyvere.
3. Mert nem volt szerelmi szál. És ez fontos. Nem is hiányzott. A legtöbb YA-adaptáció a harmatgyenge héjanászon, az ostobán megírt melodrámai jeleneteken csúszik el.
4. Mert szimpatikusak voltak a gyerekszínészek. A főszerepet alakító Asa Butterfield kitűnően formálja meg a vívódó Endert, kivált az érzelmileg összetett szituációkban és a filmvégi katarzisnál, de rajta kívül Hailee Steinfeld (Petra), Abigail Breslin (Valentine), Aramis Knight (Bean), Suraj Partha (Alai) és Moises Arias (Bonzo) is tisztesen helytállt. Karaktereik legalább nem papírvékony karikatúrák voltak, jól működtek csapatként.
5. Mint mondtam, nem olvastam a könyvet. Egy biztos: a film után mindenképpen sort kerítek rá. Úgy gondolom, hogy a rendezésen túl a forgatókönyvírói feladatokat is ellátó Hood jó munkát végzett – vagyis érthetően sűrítette játékfilmmé a sztorit, és az akciódús jelenetek is szépen festettek a vásznon. Ám az alapanyag, ahogy általában, mindig gazdagabb és részletdúsabb. Kíváncsi vagyok hát, mennyire.
