Tegye fel a kezét, akinek mond valamit a Charlie Wilson név! Látom nem sokan vagyunk. Kivételesen most nincs ok a szégyenkezésre, hisz ő nem olyan ember, akire emlékezni szoktak.
Charlie Wilson egy egyszerű képviselő volt Ronald Reagan Amerikájában, aki leginkább abban különbözött társaitól, hogy nem vetette meg a piát, a drogokat és a nőket, és a középső kivételével ezt bármikor nyilvánosan is hangoztatta. Mike Nichols rendező (Közelebb) most filmet forgatott róla, persze ehhez azért több kellett az iszákos életmódnál. A léhűtő Wilson életében egyszer egy ügyet tényleg a magáénak érzett és felkarolt, ennek eredménye pedig a hidegháború megnyerése lett amerikai részről. Amikor a CIA nem épp a helyzet magaslatán állva észre se vette, hogy kb. százezer szovjet katona masírozott be Afganisztánba, akkor jött ő, aki néhány tanácsadóval megerősítve fegyvereket csempésztetett az araboknak, és kiképezte őket a helikopterek és vadászgépek kilövésére, ami elég is volt ahhoz, hogy térdre rogyassza a világ egyik legnagyobb hadigépezetét.
A film persze nem Amerika dicsőségének krónikása próbál lenni, de aki ismeri Nichols olyan korábbi munkáit, mint A nemzet színe-java vagy A 22-es csapdája, nem fog meglepődni a kiélezetten szatirikus megközelítésen. Aaron Sorkin forgatókönyvíró Az elnök emberei sorozatban alaposan kiismerhette a Fehér Ház politikáját és belső ügyeinek működését, így egy végletekig hiteles és kiábrándító (már ha valakinek még voltak illúziói...) képet kapunk a világ legnagyobb országának vezetőiről, bár ne higgyük, hogy a mieink mások lennének, csak éppen kisebb tétekben játszanak. A film elképesztő bennfentességgel mozog a politikusok köreiben, és ennek köszönhetően egy izgalmas, és eddig inkább csak felszínesen ismert világ rajzolódik meg előttünk. Nichols leginkább röhög ezen az egész cirkuszon, amiben jó segítőtársakra talált az olyan színésznagyágyúkban, mint Tom Hanks vagy Philip Seymour-Hoffman, akik közül leginkább az utóbbi viszi a prímet. Bajszos és cinikus CIA-ügynöke végtelenül bölcs, ugyanakkor érezteti velünk figurája sötét oldalát és magányosságát is. Seymour-Hoffman egyszerűen képtelen a kiválónál gyengébben teljesíteni, és amíg ezt ilyen jó filmekben teszi, mindnyájan csak jól járhatunk, és még Julia Roberts érthetetlen jelenlétét is meg tudjuk bocsátani.
