Amikor nevetés helyett csak feszengünk.
A vígjátékok általában azt a célt szolgálják, hogy a néző önfeledten kacagjon, és megszabaduljon – ha csak a játékidő alatt, de az is valami – a hétköznapok terheitől és problémáitól. Van ugyan egy kis konfliktus, de végül mindig helyreáll a világ rendje, és beköszönt a happy end, mi meg elégedetten dőlünk hátra, hogy igazából minden rendben van. Aztán vannak azok a vígjátékok, amelyek egészen más receptet követnek, és sajátos humorral, gyakran erős társadalomkritikai éllel provokálnak (ezeket olykor inkább szatírának nevezzük). Egészen biztos, hogy nem lesz utána jó kedvünk, de valami fanyar, vegyes érzéssel gazdagodunk, ami hozzáad a világképünkhöz. Vagy szimplán csak olyan alpári humorral dolgoznak, hogy kifejezetten kényelmetlen nézni, még akkor is, ha viccesnek találjuk. Következzen hét kellemetlen vígjáték, amelyen nem mindenki szórakozik jól.
A komédia királya (1982)
Bár A komédia királya nem olyan erőszakos, mint Martin Scorsese többi alkotása, kétségkívül ez a rendező filmográfiájának legnyugtalanítóbb darabja. Ez a film
a címe ellenére inkább egy antivígjáték, ami egy olyan emberről szól, aki komikusnak készül, de borzalmasak a poénjai, és mellé rettentően labilis is.
Van egyfajta sötét humora a filmnek, de még a thriller műfajával is kacérkodik, amikor befigyel egy emberrablás. De leginkább attól feszengünk, hogy a Robert De Niro által alakított főszereplő, Rupert Pupkin egyáltalán nem tudja, hogyan kell emberek között viselkedni. A komédia királya egy remek, de nehezen nézhető film, ami az egyik jelentős ihletforrása volt a 2019-es Jokernek.
Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (2006)
Sacha Baron Cohen természetesen nem hiányozhat a listáról, és minden bizonnyal ez a legbotrányosabb filmje. Kevés olyan alkotó van a huszonegyedik századi komédiában, aki olyan mértékű nyomott hagyott, mint a provokatív humoráról ismert Cohen – egyszerre népszerű és megosztó. Borat az egyik karaktere a sok közül: egy kazah újságíró, aki álinterjúkat készít valós személyekkel. A 2006-os első mozifilmje (amit aztán 2020-ban a Borat utólagos mozifilm követett) már egy teljes dramaturgiát kanyarint az álinterjúk és közszereplések köré:
Borat egy road movie keretében utazza be Amerikát, és olyan témákat hoz szóba, amik gyakran kellemtelenül érintik az interjúalanyokat, akik itt-ott akár akaratlanul is felfedik valódi személyiségüket.
Mindehhez vaskos alpári humor társul – gondoljunk csak az emlékezetes pucér verekedésre –, és olykor kifejezetten sokkoló, de közben vannak nagyon is elgondolkodtató pillanatai, amik az amerikai társadalomról vagy csak úgy általában rólunk, emberekről fogalmaznak meg markáns állításokat.
Movie 43: Botrányfilm (2013)
A Movie 43 épp olyan bizarr, mint a címe: a szkeccsfilm egyes epizódjait különböző rendezők jegyzik, minden sztori tele van pakolva sztárokkal, és az tartja össze, hogy egy csóró forgatókönyvíró fegyverrel kényszerít egy producert, hogy megvegyék a Movie 43 című filmjét.
Az egész egy vulgáris és megveszekedett téboly, ami nem szégyell elmenni a falig, és tipikusan olyan alkotás, amit az ember feszengve és szégyenérzettel néz: ha tetszik, azért, ha meg nem tetszik, azért.
A film humorforrása igazából pont az, hogy már annyira elviselhetetlenül és ostobán obszcén, hogy csak röhögni lehet rajta. Elsősorban kínunkban.
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014)
Michael Keaton nagy visszatérése Alejandro G. Iñárritu filmjében, ami egy színész visszatéréséről szól, aki épp készül újra színpadra állni, ám Murphy törvénye működésbe lép: „ami el tud romlani, az el is romlik”, ráadásul egykori szuperhős-szerepe végig ott kísérti (ismerős a felállás?). Bár a Birdmant vígjátékként szokták aposztrofálni, közelebb áll a szatírához.
A film hol szomorú, hol komikus, részben megható, részben elgondolkodtató, de mindenképp zavarba ejtő
– ezúttal a jó értelemben. Az egész ráadásul olyan, mintha egyetlen snitt lenne, vagyis vágás nélkül követjük végig a kétórás sztorit, ami feszült tempót diktál.
A boldogságtól ordítani (1998)
Az eddig tárgyalt filmekben többségében explicit láthattunk megdöbbentő és zavarba ejtő dolgokat – például Hugh Jackman nyakán herezacskókat (nem árulom el, melyik filmben) –, Todd Solondz forgatókönyvíró/rendező filmjében azonban csak beszélnek ezekről, de így igazából még felkavaróbb. A boldogságtól ordítani számtalan szereplőt mozgat, akik hatással vannak egymásra, még akkor is, ha nem találkoznak, és
olyan dolgokkal kell megküzdeniük, amiket nem könnyű nézni.
Humora elsősorban éjfekete, de alapjáraton kifejezetten nyomasztó film, elsősorban azért, mert olyan témákkal szembesít, mint a pedofília, a zaklatás, meg úgy általában a szexuális perverziók, amiket a karakterek még csak nem is próbálnak visszafogni.
Ez is érdekelhet
Az elmúlt évek legjobb fekete komédiái
Vannak okos, de kissé gonosz, éjsötét vígjátékok, amelyek nem a klasszikus kaki, puki, böfi vonalat követik, hanem úgy szórakoztatnak minket, hogy közben elgondolkodtatnak - és el is bizonytalanítanak.
Lássuk!
Danielle és a süvet (2020)
Az alig nyolcvanperces film egy zsidó gyászszertartás alatt játszódik:
Dramaturgiai szempontból ez remek közeg arra, hogy nyugtalanító és/vagy komikus helyzetet teremtsen a szereplők közt. A Danielle és a süvet című film nem is fukarkodik az ilyen helyzetekkel, ugyanis címszereplője, a Rachel Sennott által alakított végzős egyetemista lány élte totális káosz, és a rokonokkal összezárva felszínre törnek a problémák. A Danielle és a süvet trükkje, hogy
egyszerre kelt szorongást és dolgozik éjsötét humorral – a kettő kombinációjából létrejön egy baromi vicces és tanulságos film.
A hullaégető (1968)
A végére hagytuk ezt kevésbé ismert csehszlovák filmet, amely egy elhivatott krematóriumi dolgozó, Karl Kopfrkingl (Rudolf Hrusínský) sorsát követi, aki az 1930-as években
példás családapából egyszer csak a nácizmus iránt érdeklődő, erkölcsileg egyre mélyebbre süllyedő szerencsétlen lesz.
Karl a tipikus példája annak, miként lesz valaki egyszerre a rendszer kiszolgálója és áldozata. A hullaégető egy kegyetlen és kellemetlen fekete komédia, ami a halálról és a gyűlöletről szól, de nem is ezért lesz igazán nyugtalanító, hanem mert mondanivalója még mindig, ennyi évtized után is aktuális.
(via Collider)
