10. Super (2010)

Mielőtt a DC moziverzumának oszlopos tagja lett volna, James Gunn kicsit másként közelítette meg a szuperhősfilmeket. Ebben a fekete komédiában a cseppet sem szuperhős alkatú Rainn Wilson (Dwight az amerikai The Office-ból) játssza Frank Darbót, egy semmiféle emberfeletti képességekkel nem rendelkező átlagembert, aki isteni sugallatra mégis szuperhős lesz. Crimson Bíbor Boltnak nevezi magát, és csatlakozik hozzá egy lelkes, de kissé instabil képregénybolti eladó (Elliot Page), akivel ambiciózus kísérletet tesznek, hogy megmentsék Frank volt feleségét (Liv Tyler) egy veszélyes drogdílertől (Kevin Bacon).

A film okosan és szarkasztikusan bontja le a szuperhős kánon teljes struktúráját,

miközben cseppet sem tiszteletlen a műfajjal szemben, Wilson és Elliot Page pedig valószínűtlen, de meggyőző párost alkotnak.

9. Pszichoszingli (2011)

Charlize Theron karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja Jason Reitman 2011-es fekete komédiájában, amelyet az Oscar-díjas Diablo Cody írt. A film egy alkoholista szellemíró, Mavis körül forog, aki visszatér szülővárosába, hogy visszaszerezze középiskolás kedvesét, akinek nemrégiben született gyermeke feleségétől. A néma már-már cinikus, de okos Pszichoszingli

lenyűgöző karaktertanulmány a megrekedésről a serdülőkorban,

a fájdalmas emlékekről és az otromba viselkedésről - és arról, hogy van, aki 37 évesen lép át a felnőttkorba. Theron parádézik a végtelenül önző, de legbelül mégis törékeny és bizonytalan Mavis szerepében, játékához pedig remekül passzol Cody merész, szellemes forgatókönyve.

8. A Wall Street farkasa (2013)

Martin Scorsese zseniális brókermeséje, amely Jordan Belfort valódi sikertörténetét, majd bukását mutatja be, természetesen Leonardo DiCaprio jutalomjátéka, aki fantasztikusan hozza az amerikai álmot némi könnyítéssel, csalással és egyebekkel megvalósító élelmes senkit, de persze ott van Matthew McConaughey is a film mindent összefoglaló, mindent kifejező kulcsjelenetében. Ő Mark Hanna, a sztárbróker, aki olyan tanácsokkal látja el ifjú kollégáját, hogy

érdemes kokóznia, ha bírni akarja a tempót,

de azért néha verje is ki, hogy tiszta legyen a feje és levezesse a stresszt, és így tovább. Étterembeli melldöngetős - hümmögős jelenete önmagában is megért volna egy Oscart, de a stúdió valamiért mégis Jonah Hillt tolta inkább – aki el is jutott egy jelölésig.

7. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014)

Alejandro González Inárritu filmje egyszerre elképesztő stílusbravúr, vibráló értekezés a művészetről és a művészekről, tanulmány az egóról és a józan észről, illetve látlelet a visszatérésről. A visszatérő persze egyszerre a főhős és a főszereplő,

a színész, aki egy színészt alakít, aki korábban híres volt egy szerepében, ha tetszik tudni követni.

Riggan Thomson valamikor egy szuperhős szereppel lett híres, akárcsak az őt alakító Michael Keaton annak idején Batmanként, ám annyi év után szeretné, ha egy klasszikus színházi alakítással tudná felhívni magára a figyelmet, és mindent feltesz az előadásra, amelynek írója, producere és főszereplője is egyben. Csakhogy meggyűlik a baja a másik főszereplővel, régóta elhanyagolt lányával és a saját hasadt egójával, aki egykori szerepe képében kísérti. És Keaton zseniális, ahogy mindenki más is körülötte, a történet pedig a saját farkába harap, az előadásról szóló előadással, a visszatérést eljátszó visszatérővel.

6. Telivérek (2017)

Anya Taylor-Joy az egyetlen színész, aki kétszer is szerepel a listán, ami elég sokat elmond arról, mennyire alkalmas gonosz vígjátékokra. Ő Lily, a számító, népszerű felső középosztálybeli tinilány, aki újramelegíti barátságát Amandával (Olivia Cooke), aki saját állítása szerint képtelen bármiféle érzelemre.

Ahogy a kapcsolatuk elmélyül, úgy körvonalazódik bennük egy gyilkosság terve, amire eredetileg a helyi drogdílert akarják rávenni, majd a saját kezükbe veszik a végrehajtást. A Telivérek a Peter Jackson rendezte Mennyei teremtmények (1994) „modernkori” párdarabja, egy kiszámíthatatlan, vad utazás egy olyan generáció felségvizeire, amely mindenre és mindenkire haragszik – saját magát is beleértve.

5. Ingrid új élete (2017)

A mindig szarkasztikus Aubrey Plaza már a Városfejlesztési osztály (2009) óta a fekete vígjátékok koronázatlan királynője, és talán itt teljesülhetett ki a legjobban ebben a szerepkörben. Ő Ingrid, egy elmegyógyintézetből nemrég szabadult fiatal nő – azért került oda, mert egy celebet inzultált, aki nem viszonozta túlságosan nyomulós közeledését. De Ingrid nem tanul semmiből, és egy másik Instagram influenszert (Elizabeth Olsen) kezd követni, akihez úgy kerül közel, hogy

elrabolja, majd „megtalálja” a kutyáját.

Az új barátság egy darabig működik is, de hősnőnk megszállottsága kezd lassan mindenki számára nyilvánvalóvá válni, ő pedig egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül, de a látszat kedvéért még erőszakra is hajlandó. Ám közben kiderül az is, hogy a rajongott hírességek sem azok, akiknek mutatják magukat – az önámításnak szobrot emelő film pedig a celebjelenség egyik legpontosabb és legkíméletlenebb kritikája, miközben rendkívül szórakoztató is.

4. A kedvenc (2018)

A XVIII. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal, ám a királyi udvarban a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő (Olivia Colman) foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough (Rachel Weisz) kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail (Emma Stone) érkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – az elszegényedett nemesi családból jött Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és

ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

A görög Yorgos Lanthimos vitriolos fekete vígjátékot komponált a két kegyenc rivalizálásából – és ironikus módon a királynőt játszó Olivia Colman jött ki a legjobban az egészből, hiszen Oscar-díjat kapott játékáért.

Kritikánk a filmről ITT

3. Három óriásplakát Ebbing határában (2017)

A zseniális ír drámaíró Martin McDonagh  (Erőszakik, A sziget szellemei) fekete humorú, Oscar-díjas drámája az 50-es évei elején járó Mildred Hayes (Frances McDormand) történetét meséli el. A nő háborút folytat a helyi rendőrség ellen, mert úgy véli,

semmit sem tesznek annak érdekében, hogy megtalálják lánya gyilkosát.

A címbéli három óriásplakát is azért kerül ki, hogy a rendőrség hét hónap után végre tegyen valamit. Csakhogy a helyi rendőrfőnök (Woody Harrelson) a rák végső stádiumában van, és amúgy is mindent megtett az ügyben, miközben forrófejű, rasszista helyettese, Dixon (Sam Rockwell) csak elmérgesíti a helyzetet. Mégis ő lesz az, aki azt hiszi, hogy végre a tettes nyomára bukkant, ám kiderül, az illető valószínűleg tényleg bűnös, de nem Mildred lányának megerőszakolásában és meggyilkolásában. Csakhogy mire idáig eljutunk, a békés kisváros egy bizarr adok-kapok, egy furcsa, mindenkit megosztó háború színterévé válik.   

2. Élősködők (2019)

A dél-koreai rendezőzseni, Bong Joon-ho (A halál jele, A gazdatest, Snowpiercer) legújabb filmjének hősei szélhámosok, akik egy jóravaló, kicsit naiv, gazdag családot akarnak megkopasztani. Az azonban csak a látszat, hogy mindössze egy szélhámosfilmről van szó: ez egy fejlődéstörténet, egy társadalmi szatíra és végül, de nem utolsósorban egy családi dráma, nagyon sötét humorral és tűpontos ábrázolással. Mindezt sötét titkokkal, hajmeresztő fordulatokkal – és ez most nem egy üres szó! -, fantasztikus játékkal és hihetetlenül jól eltalált csomagolásban. A tökéletesen és nagyon okosan felépített, nagyszerűen filmezett és pompásan eljátszott Élősködők egyszerre gonosz, együttérző, kegyetlen és vicces – és nagyon, de nagyon elegáns. Nem véletlen, hogy a film négy Oscar-díjat is nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb nemzetközi produkciónak járó díjat.

Kritikánk a filmről ITT

1. A menü (2022)

A fiatal Margot (Anya Taylor-Joy) a molekuláris gasztronómiáért rajongó Tyler (Nicholas Hoult) alkalmi randipartnereként érkezik egy apró szigetre, ahol a világhíres Slowik főszakács (Ralph Fiennes) luxuséttermében vár rájuk egy exkluzív gasztronómiai bemutató 10 másik vendéggel együtt. A séf azonban gyorsan kizökkenti őket, a szakácsait egy szektavezér határozottságával irányító férfi előbb bizarr ételekkel végzi a zavarkeltést, majd a vendégeket személyre szabott fogásokkal is provokálja.

A gasztronómiai csúcsélménynek ígérkező este így fordul át szép lassan egy rémálomba,

miközben az is kiderül, hogy Slowik tervét csak egyvalaki veszélyeztetheti – Margot, aki nem szerepelt az eredeti vendéglistán. A film kiváló ütemben adagolja a fordulatokat, a felszolgált fogásokról elnevezett fejezetekben lassan, de biztosan nő a feszültség. Egy átlagosnál jóval véresebb és erőszakosabb Agatha Christie-történetként is működik a film, leszámítva azt az apróságot, hogy a nyomozó (nem létező) figurája helyett itt a társaságból alaposan kilógó Margot-nak drukkolhatunk.