Csupa gesztus ez az este - és az vessen magára, aki a gesztust mint olyant, ezt a civilizációs áldást már képtelen kirángatni a pejoratív skatulyából... Noha abban a jelentésében, amelyben jelenleg használom, nagyon nem színházi jelenség.

A József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában ülünk, és Darvas Iván fölolvasásában Kertész Imre Sorstalanság című regényének kivonatos változatát hallgatjuk, nyilván azért, mert az író a közelmúltban Nobel-díjat kapott. Az első magyar irodalmi Nobel-díjas előtt tiszteleg a színház ezzel a fölolvasással, mely - szerepeljen bár a repertoáron - mégiscsak alkalmi esemény, akár a Nobel-díj.

Nem dicsekvésképpen, inkább for the record - a rögzítés kedvéért - mondom el, hogy azon kevesek közé tartozom, akik már 1975-ben, az első megjelenés után rögvest olvasták a regényt; merthogy tagja, résztvevője voltam annak az egyetemi szemináriumnak, amely a Kritika nevet viselte, és amely tiszte szerint a frissen megjelent magyar regények közül vette tárgyait, melyekről mi - én is mint alsóbb évfolyamos újdondász - kritikákat próbáltunk írni. A szemináriumon hosszasan beszéltünk a könyvről, aztán ízekre szedtük a kritikát - s ez utóbbi, ha mégis maradt belőle valami használható, megjelent a Kritika című lapban. A lapot Pándi Pál főszerkesztette, és ő vezette ezt a szemináriumot is. Melynek anyaga volt többek között Konrád György A látogatója, Esterházy Péter Fancsikó és Pintája - és Kertész Imre Sorstalansága is. Emlékszem, a Sorstalanságról beszélvén Pándi - aki szokása szerint óriási papírvágó késének óriási pengéjét hajlítgatta a homlokán - egyszer csak böködni kezdte a késsel a könyvet, és nagy sóhajtással leszögezte: "ebben, nos, ebben a könyvben van benne a XX. század". Csak úgy mondom...

A regényről rengeteg kritika, tanulmány, elemzés született az elmúlt majdnem harminc évben - kivált az elmúlt húszban, miután Spiró György az ÉS-ben "újrafelfedezte" -, és nem nehéz megjósolni, hogy újabb dömping várható; ami helyes, mert bőven van még mit mondani róla. Számos erénye mellett szembeötlő tulajdonsága az is, hogy par excellence próza - amivel rögtön kijelentettem, hogy dramatizálhatatlan. (Drámát írni persze tán ebből is éppúgy lehet, mint mindenből. És ha valaki meg tudná írni, hát az éppen Kertész Imre. Nemcsak azért, mert írt színművet is már, tehát a szakmai készség aligha hiányzik, hanem azért is, mert tervezett ilyesmit. Igaz, nem a Sorstalanságból, hanem a Kaddisból készült színdarabot írni úgy tíz évvel ezelőtt, hosszasan dolgozott is rajta, aztán mégis letett róla, és az elkészült változatot nyilván eldobta.) A fölolvasás tehát az, ami: fölolvasás.

Nem a regényé, persze - és lehetne vitatkozni azon, hogy mi a különbség a regény és a kivonat között (a regény a különbség, szerintem) -, hanem tehát egy kivonaté (hogy milyen kivonaté, arról alább még lesz szó), amely, mint ezt a műsorfüzet is (nagyon helyesen, noha alighanem hiába) föltünteti: nem pótolja, még kevésbé helyettesíti a regény elolvasását.

Ez a színházban töltött este - tán következik az eddigiekből - színházi este ugyan, de nem színielőadás. Látszólag ugyan minden kellék jelen van - szöveg, színész, díszlet, közönség; és ez a látszólagosság jogosít föl engem most arra, hogy ebben a színházi szaklapban írjak erről az estéről. Nem csak azért, hogy - akár a József Attila Színház - mi is megragadjuk a lehetőséget, és ne száguldjunk el e történelmi fontosságú esemény, az első magyar irodalmi Nobel-díj, Kertész Imre Nobel-díja mellett, hanem mert a fölolvasás mint olyan, irodalmi szöveg esetében mégiscsak mutat valamelyes színházi karaktert, akár versről, akár prózáról van szó. De nem színház.
Tudja, akit érdekel: a Katona József Színház Kamrájában havonta egyszer Az író színháza van műsoron. A díszlet nagyjából ugyanolyan, mint most itt, csak fapadosabb: egy szék és egy asztal (mellette esetleg, olykor) írópult, egy pohár víz. Horgas Péter díszlete ennél emelkedettebb, egyszerűségükben is elegáns szürke falakat húzott a stúdió falai elé (igaz, eléggé oda nem illő "szupermarket-lámpák" kerültek rájuk). A szobányinál alig nagyobb térben emelkednek a széksorok; akik hátul ülnek, fejükkel szinte a plafont verik - és ennek kétségtelenül atmoszferikus hatása van: a levegő fogyásával egyre fojtóbbá válik a légkör, és ez, noha vagy épp azért, mert nagyon nem kellemes, szerencsésen találkozik a mű aurájával. Valamint egy ilyen megkerülhetetlen fizikai tényező segít abban, hogy a közönség egyfajta közösséggé váljék, ami pedig nagyon illik a gesztus természetéhez. Együtt vagyunk mi, akik Kertész Imre mondatait hallgatjuk.

A Kamrában ilyen alkalmakkor mindig az író olvas föl, rendszerint legújabb művének általa kiválasztott részletét. Kiválóan olvasó íróink vannak, megannyi remek előadó; nemrégiben maga Kertész is fölolvasott készülő könyvéből, és kitűnő estét ajándékozott a mindig telt házas nézőtérnek. És fantasztikus fölolvasó Kornis Mihály, Závada Pál, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső és sokan mások - de ezek mégsem színházi előadások, noha színházi esték. (Volt azért egyetlen kivétel - legalábbis az általam látottak közt egyetlenegy -, amikor a színházi este színházba csapott át: Rakovszky Zsuzsa, aki köztudottan gátlásos nyilvános szereplő, olyan segítőtársat kapott maga mellé Bodnár Erika személyében, akivel kettesben színházi előadást, méghozzá megrendítő és katartikus produkciót hoztak létre, mintegy véletlenül, mellesleg. De ez tényleg kivétel volt.)

Hallom vagy olvasom valahol, hogy Kertész Imre szándéka szerint a Sorstalanságból két fejezet hangzott volna el itt - így részlet lett volna az egész, nem pedig kivonat. Nyilván azért alakult az utóbbivá, mert a színházi létrehozók nem bírtak lemondani a színházban szokásos kerekségről, pedig le kellett volna, főképpen, ha engednek az est lényegének, a gesztusnak. Hiszen a Sorstalanság egésze nem jeleníthető meg a húzott verzióban, és a dramaturgiai "csontra húzás" legföljebb ép sztorit eredményez, nem remekművet. És ha - mint egy színikritikában - mégiscsak az anyag miatt kötözködöm, hozzáteszem azt is, hogy a súlyt, a lényeget a dolog természete szerint mindig a kihagyott részek rejtik, ez esetben például azok az emberi portrék, amelyeket a tizenöt éves fiú az ő sajátos nézőpontjából megrajzol. (Megengedem: ha más maradt volna ki, tán azt hiányolnám egy másik érvvel.) Ez pedig ismét Kertész ösztönének helyességét igazolja: két fejezet - vagy három, négy - a maga evidens kiemeltségével, "dekontextualizáltságával" jobban, erősebben üzeni az egészet, mint a sztori.

Mivel én nem a protokollal jócskán megtűzdelt bemutatót láttam (amivel egyébként semmi bajom; ha gesztus, legyen csak kövér, ezzel a rossz gesztusokkal amúgy is teli országban), hanem egy majdnem normális következőt (azért csak majdnem, mert a normálishoz képest azért sokkal, de sokkal több ismerős volt a száz ember közt), volt alkalmam a közönséget szemlélve eltöprengeni azon, hogy vajon hányan hallgatnak ismeretlen szöveget itt. És - lehet: túl optimistán - arra jutottam, hogy alighanem senki; mindenki olvasta a regényt. S ha így van, a gesztus célt ér: amiként Darvas Iván fölolvasásában az elhangzó részek magukba szippantják az el nem hangzókat is, úgy a hallgatókban is ez történik, és ilyenformán mégiscsak az eredeti mű idéződik föl kiben-kiben.

Pontosabban egy interpretáció - de hiszen ez természetes is. A kamrabéli fölolvasások alkalmával az is természetes, hogy ez az interpretáció az íróé (és nem tenném hozzá, hogy ilyenformán a legautentikusabb, mert ezzel viharos vizekre eveznék...). Itt, a József Attila Színház stúdiójában pedig elsősorban Darvas Iváné - és ezzel azt is állítom, hogy nem a "meghúzóké", Morcsányi Gézáé vagy Szokolai Brigittáé. Darvas azonosul Kertész szövegével (mondom, "beleérti" a hiányokat is), aztán elmondja vele és általa, mit gondol ő, Darvas Iván erről a regényről, íróról, helyzetről.

Ha színháznak tekinteném Darvas produkcióját, hosszasan elemezhetném azokat az elemeit, amelyeket színházi szempontból hibásnak gondolok: hogy olykor eljátssza az egyes szereplőket, majd a narráló részeknél is benne marad a szerepben; hogy olykor ő rendül vagy hatódik meg, holott ezeket a hatásokat, ha színjátékról, alakításról van szó, bennünk kellene kiváltania; hogy olykor didaktikusan kiemel egyes mondatokat, és így tovább. Csakhogy ezek a hibák ezúttal nem hibák, hiszen nincs "jó" megoldás - hanem Darvas interpretációjának részei, velejárói, akár a tökéletes és karikírozó német kiejtés.

Darvas Iván ezen az estén ugyanis nem Kertész Sorstalanságának főhősét, még kevésbé Kertészt magát személyesíti meg. Nem kölcsönöz semmiféle alakot semminek és senkinek, mert Darvas Iván itt Darvas Iván, a színész, a hiteles és koherens személyiség, a gondolkodó és véleménnyel bíró értelmiségi, a közszereplő, az ő művészi és emberi múltjával, az ő sorsával és annak környezetével, az ő élettörténetével. Darvas Iván az a valaki, aki megfelelő morális és szakmai - emberi - tőkével bír ahhoz, hogy hallgatóságra tartson számot az ő Sorstalanság-interpretációja. És ahhoz is, hogy valódi gesztus, igazi főhajtás, Darvas Iván és az ő színészi-szakmai múltja, számos eljátszott szerepe révén a keresztény, úri Magyarország főhajtása is lehessen nemcsak a közönség, hanem az ünnepelt Kertész Imre előtt is, ha ő olvassa föl ezt a szöveget.

És ha ekként tekintem - márpedig másként nem tudom, és nem akarom -, akkor Darvas hibátlanul elegáns szürke öltönye, sima nyakkendője, árnyékolt szemüvege, a szép férfiarc minden rezdülése, az oly ismerős hang olykori megbicsaklása mind a helyén van itt.

Érdekes: a Darvas Iván Sorstalansága szerintem egy sors meséje.