Ön könyvet írt Vigasztalódás a gyászban címmel. Mióta foglalkozik a gyásszal, gyásztanácsadással és hogyan, miért választotta ezt a hivatást? Egyáltalán, lehet-e ezt tanulni, mi kell hozzá, akár lélekben, akár gyakorlatilag és napi szinten milyen elfoglaltságot jelent?

Az ilyesfajta hívatás felé az élet terel bennünket, egy gyermek sem tervezi, hogy ha nagy lesz, gyásztanácsadó lesz.  Én magam negyven évesen – húsz évvel ezelőtt –, egy súlyos betegséget követően elmentem a hospice-ba önkéntes munkát végezni, ahol természetesen nem kerülhettem el azt sem, hogy gyászolókkal találkozzak. Elvégeztem hát a gyásztanácsadó képzést, és boldog voltam, hogy Polcz Alaine tanítványa lehetek.  Mindennapi munkám része a gyászolók segítése, akár egyéni segítő beszélgetésekben, akár úgy, hogy a Napfogyatkozás Egyesületen keresztül gyászcsoportvezetőket képezek ki, akik aztán önkéntesen vezetnek csoportokat.

Említette Polcz Alaine író, tanatológus nevét. Az ő távozásával mekkora hiány támadt ebben a szakmában, gondozzuk-e, képesek leszünk-e folytatni az ő életművét? Ön tudatosan törekszik-e arra, hogy valamilyen módon folytassa az általa megkezdett utat?

Sokféle módon igyekszünk az ő szellemi örökségét továbbvinni, bár az életművében van számos olyan, amit örökre megváltoztatott – például a haldokló gyermekek kórházi ellátásában tett erőfeszítései nyomán,  aztán a könyvei, tanításai is tovább élnek az emberekben, de természetesen tudatos erőfeszítéseket is teszünk az irányba, hogy az ő életművét folytassuk. A Napfogyatkozás Egyesületet még ő hozta létre a gyászolók segítésére, és én, mint az Egyesület jelenlegi elnöke, valamint a munkatársaim és az egyesületi tagok szívből azon munkálkodunk, hogy  méltó módon örökítsük tovább azt az eszmeiséget, amit ő képviselt.

Mai társadalmunknak a halállal és a gyásszal való kapcsolata alapvetően más, mint a régi idők emberének természetes viszonyulása az elmúláshoz. Miért vált ennyire kényelmetlenné a halállal és a gyásszal való szembenézés, foglalkozás?

Soha nem volt könnyű, de az kétségtelen, hogy attól, hogy az otthonokból a kórházakba került a meghalás, idegenné, félelmetessé, tabuvá vált. Nagyszüleink gyermekkorának része volt az elmúlás, magától értetődően búcsúztak a gyerekek is a haldokló nagymamától, ott lehettek a ravatalánál és a temetésénél, hozzászoktak, hogy ez az élet része, csakúgy, mint a születés.

Ma sokan nem is látnak halottat egész életükben, utolsó kórházi látogatáskor még él a hozzátartozójuk, és legközelebb csak egy urnában látják viszont. Saját halálunk gondolata végképp riasztó, sokan igyekeznek kitörölni a tudatukból még csak a halvány gondolatát is annak, hogy az ő életük is véges.

Mi a személyes tapasztalata, mennyire képesek mélyen gyászolni az emberek?

A gyász rendkívül egyéni, és nagyon sok tényezőtől függ, ki milyen mélyen éli meg. Egy szeretett, közeli hozzátartozó elvesztése általában igen mély, huzamos ideig tartó fájdalommal jár. Az más kérdés, hogy ezt nem illik mutatni, és igyekszik mindenki erősnek látszani, mert alkalmazkodik az elvárásokhoz.

Miért fojtják el sokan a gyászukat? 

Az elfojtás a psziché védekezése, néha annyira megrettenünk a minket ért csapástól, hogy ehhez a védekező mechanizmushoz menekülünk. Rövid távon segít a túlélésben, hosszú távon azonban a fel nem dolgozott gyász negatívan hathat egész életünkre, testi-lelki megbetegedések, kötődési zavarok és számos egyéb probléma forrása lehet. Azt gondolom, és tapasztalom is, hogy a veszteség feldolgozható, szerencsére látok például olyan édesanyákat is, akik ki merik mondani pár évvel gyermekük elvesztése után, hogy boldogok. Természetesen ez is sok mindentől függ, például az egyén megküzdési képességétől, életszemléletétől, vagy a veszteség mértékétől is, gondoljunk csak egy kegyetlen gyilkosság áldozatának a hozzátartozójára, akinek azzal kell megküzdenie, hogy az eltávozott rettegésben és szenvedésben, értelmetlen halállal halt meg.

Ha valaki eltávolítja magától a fájdalmat és nem dolgozza fel a gyászt, lehet-e az eltemetett sebeket később orvosolni?

Néha egy következő gyász hozza elő a korábbi veszteséget, és előfordul, hogy nagyobb erővel tör fel, mint az aktuális veszteség. De bármi egyéb is felhívhatja a figyelmet arra, hogy érdemes foglalkozni az eltemetett veszteségekkel. Ilyenkor az illető többféle lehetőség közül választhat, kérhet egyéni segítséget szakembertől, vagy választhat valamilyen csoportos pszichoterápia, vagy önismereti munka közül. Feltétlenül érdemes  foglalkozni ezzel, hiszen a fel nem dolgozott gyász nem csupán önmagunknak okozhat bajt, hanem generációkon keresztül is kifejtheti káros hatását. Megmutatkozhat ez például a családtagok túlféltésében, állandó szorongásban, aggodalomban az élet és egzisztenciális biztonság elvesztése miatt, hogy csak néhány következményt említsek.

Függ-e a gyász mértéke és hossza attól, hogy milyen módon távozott el a szerettünk? Jobb, ha van időnk felkészülni a veszteségre?

Bár legtöbb ember úgy szeretne meghalni, hogy este lefekszik, és reggel nem kel fel, a hozzátartozóknak azonban a váratlan halál sokkal megterhelőbb, mintha van módjuk felkészülni, elbúcsúzni.

Egy hosszan tartó betegség alatt ugyanis már úgynevezett megelőlegezett gyász zajlik, hiszen bevallva, vagy bevallatlanul, de számítanak a „legrosszabbra” is. Ugyanakkor a betegséggel járó szenvedés is rendkívüli módon megviselheti a hozzátartozót. Ilyenkor már megváltást jelenthet a halál, ami járhat egy megkönnyebbüléssel, és a gyászt is megkönnyítheti. De ez sem ennyire egyértelmű, találkoztam olyan gyászolóval, akinek a gyászában az volt a legelviselhetetlenebb, hogy a hozzátartozója hosszasan szenvedett. Egymásnak ellentmondó érzelmek is megjelenhetnek, például egy nagyon szép búcsúzással járó eltávozás esetén a gyász fájdalmában megjelenhet egy boldogság érzés is, de más ellentmondó érzelmekkel kapcsolatos példákat is említhetnék, a gyász ugyanis rendkívül összetett folyamat. Például szívből haragudhatunk is az elmenőre, aki megbetegedett, és „elhagyott” bennünket, közben pedig bűntudattal küzdhetünk, amiért nem mentettük meg.

Milyen gyakorlati tanácsok adhatók és milyen technikák alkalmazhatók a gyász hatékony feldolgozásához? 

Legfontosabb, hogy legyen türelmes a gyászoló, hiszen „ki kell fájnia magát”. Az is jó, ha aktivitás történik a gyász terén, ami nem azt jelenti, hogy munkába menekülünk, vagy intenzív sporttevékenységbe, bulizásokba, promiszkuitásba, és így tovább, hanem azt jelenti, hogy nem ülünk búslakodva a sötét szobában, hanem aktívan foglalkozunk a gyászunkkal; átéljük és kifejezzük érzéseinket, verbálisan, vagy napló, levelek írásával, albumot, emlékkönyvet, filmet állítunk össze az elhunytról. Néha a gyászolók igen kreatív módon képesek segíteni magukon. Ugyanakkor nem szükséges a nap 24 órájában a gyászával foglalkoznia, szüksége van a léleknek a pihenésre, fellélegzésre.

Fogadja el a felé nyújtott kezeket, sőt maga is kérje azt, mert ilyenkor a legnagyobb megtartó erő az emberi szeretet. Sokat jelenthet a családtagok, barátok támogatása. Szükség esetén pszichológushoz is érdemes fordulni, például, ha a kapcsolat az elhunyttal konfliktusokkal terhelt volt: a halállal ugyanis nem szűnik meg a konfliktus. Végül óriási segítséget jelenthet egy gyászfeldolgozó csoport. Az Egyesület célja, hogy minél több díjtalanul igénybe vehető gyászfeldolgozó csoport legyen az országban, ezért is képezünk ki gyászcsoportvezetőket.

A honlapunkon www.gyaszportal.hu találhatók induló csoportok, valamint a gyászcsoportvezetők képzéséről információ. Várjuk azoknak a személyeknek a jelentkezését, akik szívesen végeznének ilyen szép és hasznos önkéntes munkát.

Tud-e, tudott-e segíteni az Ön könyve, a gyász feldolgozásában az olvasóknak? 

A könyvemet nagyon szeretik a gyászolók, kapok hálás leveleket, azonban a könyv végén található gyászfeldolgozást segítő feladatokat kevesen hasznosítják, ezt inkább a segítő hivatásúak használják a munkájuk során.

Egy gyásszal foglalkozó szakember könnyebben képes feldolgozni a gyászt és a saját fájdalmát?

Semmivel sem könnyebben. A veszteség veszteség, a fájdalom fájdalom. Ami segít, a már megélt veszteségeink tapasztalata. Amivel megküzdöttünk már, az megajándékozott egy olyan tudással, hogy a veszteség túlélhető, sőt, nem csak túlélhető, de gazdagabban, megerősödött lélekkel, „szebb emberként” folytathatjuk további életünket. Ekkor is szenvedünk, de él bennünk a remény, hogy eljön a nap, amikor már a fájdalom szeretetté válik bennünk: ha eszünkbe jut eltávozott szerettünk, akkor nem a fájdalom hasít belénk, hanem eláraszt a szeretet és hála érzése, amiért részese lehetett az életünknek.