Nehéz feladatra vállalkozik, aki mostanában értékelhető filmet szeretne forgatni a vámpírokról. A Stephanie Meyer által elindított őrület ugyanis trendet teremtett: titokzatos, sokrétű és fenséges vérszívók helyett depressziós és szuicid karakterek uralják a mozivásznakat. Jim Jarmusch azonban kockáztatott és nyert: a Halhatatlan szeretők az elmúlt évek leghangulatosabb és legintelligensebb vámpírsztorija.
Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) vámpírok és szerelmesek. Bár nem egy helyen, még csak nem is egy országban laknak, egymás iránti érzéseik több száz év után sem hunytak ki. Mindketten imádják a művészetet: Eve hobbija a tánc, míg Adam elképesztő zenéket ír. Egyik nap Eve úgy dönt, elutazik Adamhez, hogy segítsen a rossz passzban lévő férfin. Nemsokára feltűnik Eve cserfes és szertelen húga, Ava (Mia Wasikowska) is, aki teljesen szétzilálja a halhatatlan szeretők mindennapjait.
Az alkotás egyik legnagyobb értéke, hogy nem a populáris vámpírfilmek nyomdokain halad, így elkerüli a sablonos vámpírábrázolást és cselekményvezetést. Többletjelentéssel ruházza fel a karaktereket, sőt magát a vérszívólétet is. Adam és Eve (ahogy a nevük is mutatja) az emberiség első szerelmespárját képviselik, közös függésük, a vér pedig nem szükséges rossz, hanem összetartozásuk egyik jelképe. Ez a mély egymásba fonódás még érdekesebb lesz attól, hogy a két vámpír tökéletes ellentéte egymásnak. Míg előbbi legtöbbször sötét, fekete színekben látható, és kissé melankolikus, zárkózott személyiség, utóbbi a légies, fehér ruháiban egy nyitott, fogékony, dinamikus nő képét jeleníti meg. A lakhelyük is eltérő beállítottságukat szimbolizálja: a romos, kihalt Detroit Adam, a nyüzsgő, vibráló Tanger pedig Eve lenyomata.
Jarmusch remekül oldja meg, hogy nem a főhősök „véres szokása”, hanem a pozitív értelemben vett felsőbbrendűségük, arisztokratikusságuk különbözteti meg őket az emberektől. Adam és Eve gúnyosan csak zombiknak nevezik világunk lakóit, akik – velük ellentétben – egyáltalán nem fogékonyak a művészetre, a szépségre. Mi is vaknak, durvának és egyszerűnek kezdjük látni „fajtársainkat” ahhoz a pároshoz képest, aki képes megcsodálni egy lepusztult, egykor koncertteremként funkcionáló parkolóházat, és meg tudja látni a szépet a túl hamar előbukkanó gyilkos galócákban is.
Adam és Eve karaktere telitalálat. Talán ők a legművészibb, legintelligensebb vámpírpár a filmtörténelemben. Örökké tartó életüket Shelley, Byron, Shakespeare bűvkörében élik, tisztelettel adóznak Schubert előtt, de Newton és Galilei nevét is gyakran emlegetik. Minden mozdulatuk, minden megszólalásuk finom és pontos, akár egy jól megkomponált alkotás. Bár a vékony, magas és sápadt alakok úgy járkálnak éjszakánként a városban, mint két kísértet, ők a legélőbbek mindenki közül. Egy színes, vibráló, mindent magába szívó belső világot teremtenek maguknak, amelynek falait nagyon nehéz kívülről áttörni.
Eve húga, Ava a modernebb vámpírok vonalát képviseli – a klasszikus, hagyományokhoz közeli szerelmesekkel szemben. A szeleburdi lány testesít meg mindent, ami a filmben kommersznek vagy populárisnak nevezhető: alakja forgószélként süvít végig Adam és Eve életén, és azonnal szétrombolja azt. Bár egyértelműen ő biztosítja a bonyodalmat és az izgalmasabb cselekményszálakat a lassú folyású alkotásban, fiatalos lendülete, fékezhetetlensége előbb-utóbb minden nézőt idegesíteni kezd egy kicsit. Valahogy nem illik a szoborszerű, tiszteletet parancsoló rokonai közé: mintha az Alkonyat főhőseit eresztenék össze Jarmusch művészi vérszívóival.
A képi világ és a zene is asszisztál a film intelligens ábrázolásmódjához. Az éjszakai helyszínek túlsúlya, a villódzó vagy éppen homályos fények misztikus, titokzatos hangulatot kölcsönöznek a történetnek. Alig tudjuk levenni a szemünket a zegzugos utcákról, az antik berendezésekről, valamint a színészek bohókás, sokat megélt ruháiról. Mindehhez pedig képzeljétek hozzá a Jarmusch ízlését dicsérő zenéket…
A Halhatatlan szeretők azok közé a filmek közé tartozik, amelyek először hangulatukkal, majd mondanivalójukkal szippantják be az embert. Jim Jarmusch a vámpírok örök életén keresztül elmélkedik a művészek szerepéről, a tárgyak, érzelmek és emlékek időtállóságáról. Az alkotás főhősei szavak nélkül üzennek a nézőknek: bár feltűnik a soha véget nem érő körforgás okozta csömör, az állandó újrakezdés vágya és kötelessége sokkal erősebb, mint a fásult beletörődés.
