Vannak filmek, amik ha akarnak, sem tudnak rosszak lenni. Például, amikben szerepel Bill Murray.
Tegye fel a kezét, aki hallott már Aaron Schneider rendezőről. Kameramanként dolgozott a Titanicban, operatőrként főleg sorozatepizódok és tucatfilmek fűződnek a nevéhez. A 2009-es A temetésem szervezem az első és eddig egyetlen nagyjátékfilmje. 2003-ban Two Soldiers címmel hazafias Faulkner-adaptációt készített egy Pearl Harborba bevonuló katonáról és a kisöccséről, amiért viszont kapott egy Oscar-díjat. A legnagyobb jóindulattal is csak szentimentálisnak mondható rövidfilm talán egyetlen igazi erénye a szerepválasztás: a főszereplő, csillogó szemű, pergő nyelvű mississippi-i kisfiú mindenkit lemos a vászonról (pedig ott van pl. Ron Perlman is). A megtörtént események nyomán készült, meseszerű A temetésem szervezemben pedig többek között Bill Murray is szerepel, viszont nem főszereplő, hanem az idős tennessee-i remete, Felix (akit az ugyancsak karizmatikus Robert Duvall alakít) halotti tor/partiját rendező temetkezési vállalkozót játssza.
Murray aduász, nem nagyon van film, amit ne ragyogna be a szellemessége. Igazi önreflektív karakter, akinek a cinizmusa soha nem bántó vagy harsány. Van benne valami nem evilági, furcsa ritmusú és bizarr, de nincs semmi mesterkélt abban, ahogy a lehető leghétköznapibb és leglúzerebb figurákat alakítja. Emellett ugyanannyira sugároz hetyke egykedvűséget, mint valamiféle rendíthetetlen tartást és szomorkás érzékenységet. A híres pléhpofa mellett további Murray-trademark: semmitmondó tevékenységek közben is úgy fest, hogy az igazán címlapra kívánkozik – papucsban, köntösben, ágy szélén az Elveszett jelentésben, vagy a Holdfény királyságban kilógatott hassal, fejszével és egy üveg borral a kézben. Egyébként pedig eleve nem szorul magyarázatra a sztár, aki játszott a Szellemirtókban, az Idétlen időkigben, az Aranyoskámban, volt Garfield hangja, egyébként pedig állandó színésze Jim Jarmusch-nak és Wes Andersonnak. Nézzük is meg az interjú-részletet, ahol Sofia Coppola a maga flegmán jópofa stílusában sztorizik a bájosan tünékeny és zűrös Murray-ről – még a családi haver Al Pacinót is felhívta, „ez volt a mélypont”, hogy segítsen megtalálni a színészt és elhívni az Elveszett jelentés főszerepére:
A temetésem szervezem hírhedt öregembere, a közel nyolcvanéves Duvall játszotta Felix lelkiismeret-furdalás nélkül lövöldözik a nyugalmát háborgató kölykökre és küldi el a fenébe a faluvégi házikójának látogatóit, míg egyszer csak váratlanul úgy dönt, hogy ideje egy kis mókának, ha már egyszer úgyis hamarosan meg kell halni. Ezzel egy időben, szintén a halál árnyékának fenyegetésére szánja el magát arra, hogy véget vet a múltjáról szóló falusi pletykáknak és mindenkit beavat a történetébe. A temetkezési dolgozók segítségével nagyszerű – harmincas évek-módi – médiafelhajtást csap a rendezvénynek, úgyhogy el is jön a falu apraja-nagyja, az öregúr kiborotválkozik, és feltárja a közösség előtt a negyven éve őrzött szörnyű titkát. A megható, de azért közel sem megrázó beszéd talán csak Duvall miatt nem olyan könnyen feledhető, és a mellékszerepet alakító Sissy Spacek is gyöngyszeme a filmnek. A történet sok meglepetést nem tartogat: kicsit eszünkbe jut az Egerek és emberek, a Nagy Hal, aztán pár kósza pillanatra a Coen testvérek, viszont a Váratlan utazás vagy, ami még rosszabb, A farm, ahol élünk is. Murray visszafogottan szedegeti elő a szokásos eszköztárát, a jelenléte viszont még így is meggyőző ellenpontja a történet meglehetősen lapos drámai vonulatának.
