A magyar forgalmazó most is biztosra ment. A minimális talányosságot őrző eredeti cím (Barbecue)mellé még odabiggyesztette a „barátokat” és „szerelmeket” is. Hiszen ez már így kevésbé „macsós”, talán jobban jelzi, hogy nem csupán az otthoni sütögetésről szól Eric Lavaine új filmje, hanem az annak kapcsán felmerülő generációs problémákról. Mert nemzedéki mozi ez, az ötvenesek filmje: a helyes életmód bajnoka, Antoine (a most is sármos Lambert Wilson), aki már-már kényszeredetten ügyelt a súlyára és az egészségére, hirtelen szívrohamot kap egy futóverseny kellős közepén. Ekkor dönti el, hogy ezentúl magasról tesz az egész életét megkeserítő és kordába szorító életvezetési tanácsokra, és fejest ugrik az élvezetekbe. Inni kezd és enni, közben barátait is arra biztatja, hogy őszintén nézzenek szembe az életükre nehezedő gondokkal.
Mindez drámainak tűnik, de nem az. Lavaine gondoskodik arról, hogy minden a könnyed vígjáték keretei között maradjon, éppen annyira legyen kellemetlen egy esetleges, szegénységgel is fenyegető befektetési kudarc, mint ha tortát nyomnak a képünkbe.
Lavaine minden vaskosságot kerülő fecsegését akkor értékelhetjük igazán, ha belegondolunk, hogy Adam Sandler mit hozott ki a hasonló „generációs problémákat” boncolgató Nagyfiúkból.
Mert igenis a franciák bírnak valamiféle lazasággal, ami különös bájt kölcsönöz ennek a mozinak is. Nem frenetikus mozi a Barátok, szerelmek, barbecue, inkább csak az a fajta, ami jólesik szemnek, pillanatig sem kínos, harmincöttől felfelé bárkinek ajánlható. Ráadásul Lavaine ügyel rá, hogy a francia Riviérát is bevesse, annak pedig végképp nem lehet ellenállni.
A közhelyes – megengedőbben: igencsak életszagú – helyzeteket nagy gesztusokkal, sok párbeszéddel oldja fel és meg, döcögős ritmusban. Valahogy így képzeljük a franciákat: finom ételek, sikamlós témák, rengeteg oh-la-la. Végül úgyis minden megoldódik. És valóban.
Nincs kiemelkedő színészi teljesítmény, mindenki lazán megoldja a nem túl bonyolult feladatot. A karakterek is kellően tipizáltak: látható az elhagyott, duzzogó férj, az új utakat kereső feleség, aztán a Fárasztó Vicceskedő és Jellegtelen Felesége, a Megszorult Vállalkozó, a Kis Idióta stb.
A rendező érdeme, hogy ebből semmit sem érzünk bántónak, a film eltalált hangulata csakhamar engedékennyé tesz. Mindannyian ilyen életre vágyunk, az sem baj, ha emiatt kicsit szúrna a mellkas, sajogna a szív. Ilyesmit ígértek nekünk 25 évvel ezelőtt: nagy bevásárlások, nyaralás, a polgárság hétköznapi luxusa.
Közben pedig megfelelő turisztikai reklámként is funkcionál, a nézők nagy része a film után már tervezni is kezd egy kis kiruccanást Nizza vagy Párizs mellé. De hogy megveszi a croissant-t reggelire, az egész biztos.
Mondanám, hogy sok ilyen film kellene még, de nem lenne igazam. Lavaine mozija csak kivételként működik a böfögős-fingós, erőltetett vígjátékok tengerén. Nagy dózisban ettől is lehet émelyegni rendesen. De ma már attól is szerethető egy mozi, hogy kiváló arányérzékkel adja el magát: kis dráma, csipetnyi vígjáték, percnyi boldogság. Mindez a szürke novemberben igazi telitalálat lehet, addig-addig duruzsol a fülünkbe, amíg hiszünk neki. Gyógyszer nélkül is gyógyítható a szívzűr, csak nyerhetünk azzal, ha egy pillanatra félretoljuk a hosszú életről szóló görcseinket és szorongásainkat.
