Az ausztrál filmgyártásról - néhány kósza tévésorozatot leszámítva - jórészt akkor értesülünk, amikor valamelyik befutott hollywoodi sztárról kiderül, hogy a kenguruk földjéről származik. Kivételt jelentett a tavalyi budapesti ausztrál filmgála, melynek egyik darabját most mutatták be a mozikban. A japán szerető az utóbbi évek legsikeresebb alkotása volt az ötödik kontinensen, szinte minden díjat megnyert az ausztrál nemzeti fesztiválon.
Sandy Edwards szingli és geológusnő. Reggelente átugrik az anyjához, rövid beszélgetés után otthagyja a szenynyest, aztán irány a munkahely, egy kis szoftverfejlesztő cég, melynek ő az egyik tulajdonosa. Főnöktársa, a nős Bill Baird, aki egyben a szeretője is, megkéri, hogy kalauzolja majd lehetséges japán ügyfelüket. A lány rossz előérzettel vág neki a megbízatás teljesítésének. Nem csalódik. A még ismeretlen japán üzletember semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. Magához rendeli Sandyt - kétórás repülőút, majd a bérelt terepjáróval nekivágnak a végeláthatatlan nyugat-ausztráliai sivatagnak. Előbb a sztrádán, aztán a süppedő homokban. Tachibana Hiromitsu szertartásos egykedvűséggel tekinti sofőrnek az ausztrál lányt, még a bőrönd cipelését is ráhagyja. Ám a Pilabra-sivatag nagy csábító, s előbbutóbb megteremti azt a helyzetet, amelyikben megváltozik a fiatal férfi és a fiatal nő egymáshoz való viszonya.
A japán üzletember látszólag azért érkezett Ausztráliába, hogy ellenőrizze az apja résztulajdonában levő külszíni bányákat. Ezeket a látogatásokat még rendjén valónak tekinti Sandy, azt azonban már nem érti, miért kell letérni az autóútról, s az ember nem járta homokdűnék közt furikázni egy majdani szoftvervásárlás kedvéért. Aminek be kell következni, az be is fog. Valahol az isten háta mögött a terepjáró megsüllyed, a csörlő leég, a mobiltelefon használhatatlanná válik. A mentési kísérletek sikertelenek. A mínusz ötfokos hidegben eltöltött éjszaka, aztán reggel a szerencsés szabadulás megváltoztatja a két ember kapcsolatát. Szerelem szövődik köztük. A boldogságnak, az együtt töltött napoknak a nem geológus végzettségű nézőket megdöbbentő baleset vet véget. Tachibana Hiromitsu a sivatag kellős közepén vízbe fullad...
Az ausztrál rendezőnő, Sue Brooks nehézkesen és modorosan indítja filmjét. Az egyedülálló nő alakja - háttérben az anyával és a nős szeretővel - túlságosan közhelyes, s az ausztrál mozi egyik büszkesége, a főszerepet játszó Toni Collette sem tud hozzátenni újat és eredetit a figurához. Sablonokból építkezik a japán férfi bemutatása is. Hiromitsu szenvtelenül hajlong és névkártyát oszt, a néha felvillanó mosoly csak fokozza megközelíthetetlenségét. Hamar megértjük az alkotói szándékot: multikulturális világunkban két kultúra találkozik, és a képviselők nem találják meg a közös hangot. Csak akkor válik élővé a történet, amikor a szereplők megszabadulnak a külsődleges sztereotípiáktól, s egy férfi és egy nő lassú egymásra találásának leszünk tanúi. Collette és Gotaro Tsunashima játéka fokozatosan eszköztelenné válik, közvetlenségük most átélhetővé teszi a banális sztorit. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az első együtt töltött éjszaka után a férfi tárcájából kiesik a fénykép, rajta a feleséggel és a két gyerekkel. A tragikus baleset után hátravan még a holttest szívszorítóan groteszk elszállítása a sivatag közepéről, a japán özvegy és Sandy finoman megkomponált találkozása.
Nyugat-ausztráliai bolyongásuk során a szereplők eljutnak az óceán partjára is. Egy idősebb matróz nekik és persze elsősorban a nézőknek beszél arról, mi motiválja az ausztrálok ellenséges érzületét a japánok iránt. Miért van az, hogy szinte csak ezen a kontinensen van fölösleg a japán árukból, hogy a vásárlók megnézik a termékek származási helyét. Az ok a második világháború borzalmaiban keresendő, a nem felejthető emlékekben. Sue Brooks filmjében is vannak jelenetek, amelyek megmaradnak a néző emlékezetében.
