A jelentés mutációja

Utalások erdejében tévelygő szuperhősök, politikai korrektség és iszlámellenes propaganda. Az X-Men, és ami egyesek szerint mögötte van.

A szuperhős-történetek korunk mítoszai, amelyekben a társadalom vágyai és félelmei öltenek testet. - mondaná a Filmesztéta, majd megigazítaná fekete, testhezálló garbója nyakát. Pár Homérosz-idézet után kis hatásszünet tartana, majd elgondolkodó arccal rátérne a fejtegetés tulajdonképpeni tárgyára: Az X-Men ebben a kontextusban egyértelműen az előítéletekről, a fajgyűlöletről és a kirekesztésről szól, hiszen a történet alapjait a felgyorsult evolúció termelte mutáns kisebbség és az életüket átlagosan tengető többség közti ellentétek adják. A filmváltozat második részében, ha lehet, még nyilvánvalóbb ez az értelmezés, mivel ezúttal nem a mutánsok törnek az emberekre, hanem - ahogy az már az életben lenni szokott - az ismeretlentől, a szokatlantól megrettenő többség támad a kisebbségre. - nyilatkozná, majd nagyívű értekezésbe kezdene, amelyben kifejtené, hogy milyen kapcsolat van az X-Men és a második világháború, az X-Men és a szeptember 11-ei események, illetve az X-Men és az atípusos tüdőgyulladás közt.

Az X-Men-ről különböző, egymásnak is ellentmondó értelmezések születtek már: van, aki polgárjogi oktatófilmet lát benne, amely toleranciára tanít, de olyan is akad, aki iszlámellenes kirohanásnak, vagy esetleg a titkos antiszemita világ-összeesküvés propagandafilmjének tartja. Pedig az X-Men-nek legfeljebb annyi köze van ilyen súlyos gondolatokhoz, mint Michael Jackson dalainak a világbékéhez, vagy a Való Világnak a lét nagy kérdéseihez.

Az X-Men valójában repdeső, gondolatokban vájkáló és vasajtókat hajlítgató kék és zöld mutánsokról szól, meg persze a befektetők pénzéről, amellyel mindezt a vászonra varázsolták. Az X-Men ugyanis egy üzleti vállalkozás, amely a gyors megtérülés reményében csupán szórakoztatni próbál, és legfeljebb annyi gondolatot tartalmaz, amennyit az Amerikában divatos politikai korrektség megkövetel.

Persze némi rosszindulattal vagy csipetnyi üldözési mániával a felületességet és a gondatlanságot akár előre megfontolt szándékkal elkövetett összeesküvésnek is nézhetjük, így pedig rögtön értelmet kapnak az apró következetlenségek, világossá válik, hogy miért Allah nevével gravírozott pecsétgyűrűvel matat a főgonosz unalmában, vagy miért zsidó származású az emberiséget majdnem elpusztító mutáns.

Az iszlám szervezetek, a polgárjogi társulások, vagy az éber filmesztéták tehát teljesen jogosan tiltakoznak az X-Men ellen, az persze más kérdés, hogy ilyen alapon felháborodásukat fejezhetnék ki a vietnámi veteránok is, hiszen képviselőjük a filmben pocakos és fel nem dolgozott traumáktól szenved, vagy a németek, akiket következetesen kék majomnak ábrázolnak az alkotók, a Fehér Ház pedig nyilatkozatban fejezhetné ki nemtetszését, amiért az Egyesült Államok képzeletbeli elnöke egy magatehetetlen hülye.

Az X-Men második része azonban a történetre talicskázott utalások és párhuzamok ellenére is csak egy fantasztikus kalandfilm, amely feszült cselekményével és aprólékosan kidolgozott látványvilágával próbálja meg kicsalni a pénzünk. Az impozáns trükkök mellett ráadásul még a színészek sem játszanak rosszul, gondosan artikulálnak és kerülik a hiteltelen gesztusokat. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Femme Fatale-ban is tündöklő Rebecca Romijn-Stamos, ugyan kékre festve, de teljesen mezítelenül játssza végig a filmet, már nem is hiányzik annyira az a társadalmi tanulság.