A jellegzetes halála

A klasszikus dramaturgia értelmében a főhős – és ezáltal a történet – valahonnan valahová kell jusson. Özpetek új filmjében fel-felvillannak emberek és emberi életek, de hiányzik a mindent átfogó összetevő, amely szilárddá kötné a laza cselekményszálakat. Eddigi munkásságának tükrében önutánzásként hat a produkció: dráma és komédia között ingadozik, és megcáfolja mindazt, amit eddig elvként és értékként mutatott fel a rendező repertoárja.

Tommaso (Riccardo Scamarcio) Rómából azért megy haza családjához, mert apja rá akarja íratni pasta-készítő vállalkozását. A vezetői poszton Tomasso testvérével, Antonióval (Alessandro Preziosi) és apjuk üzlettársának lányával, Albával (Nicole Grimaudo) osztozna, s azt az életet kellene élnie, melyet családja megálmodott neki az olasz kisvárosban. Tommaso viszont már érkezésekor tudja, hogy semmi keresnivalója sincs ebben szcenárióban: továbbra is Rómában akar élni barátjával, író akar lenni, inkább vállalva a nélkülözést. Helyzetén az segítene, ha végre bevallaná, hogy meleg: titkolózás helyett nyugodt szívvel térhetne vissza Rómába, Marcóhoz, önmagához. A nagy vallomást testvére váratlan, hasonló vallomása szabotálja, melyre apjuk reakciója egy kiszámítható szívinfarktus. Tomasso szemmel követheti esetleges saját sorsát: kiűzetés a családból, tagadások és konfliktusok szűnni nem akaró sora – de egy lelkifurdalástól és önhazudtolástól szabad élet várna rá. Tudja, hogy ő már nem „jöhet ki” apjának: azzal talán meg is ölné a hagyomány konvenciói szerint élő öregurat. Lassan kezd belerázódni új életébe, s már maga sem tudja, mit akar, amikor egyre meghittebb kapcsolatba kerül az elbűvölő Albával...

A fő cselekményszálat kisebb epizódok színezik, jelentősebb célt nem szolgálva. Párhuzamosan ismerjük meg Tommaso erélyes és befolyásos nagyanyjának fiatalkori beteljesületlen románcát, Alba megmagyarázatlan frusztrációit, Antonio homályos szerelmi történetét. Egymásra halmozódnak a jelenetek, melyek kevéssel járulnak hozzá az alaptörténet egységes kimeneteléhez. A tragikus, vagy inkább csak tragikomikus életfoszlányok családi közegben próbálnak kibontakozni – sikertelenül. Pedig Özpetek szokásához híven a szexualitás kérdését boncolgatja, de, sajnos, első ízben, kudarcot vall. Míg a Törökfürdőben és a Tudatlan tündérben a főhősök nemi orientációja a történet mozgatórugója volt, itt csupán egy mellőzhető „karakterisztikusság”, mely nélkül a cselekmény keveset veszítene. Az említett két filmben az író-rendező olyannyira kiaknázza a homoszexualitás kapcsán felmerülő problémákat, hogy azok nemcsak konfliktusteremtők, de önmeghatározó, elhagyhatatlan részei lesznek a szereplőknek. Az eddig felettébb eredeti és merész kérdésfelvetés amerikai melegsztereotípiává degradálódik, és a hősök beállítottsága nem jellemvonásként, hanem külső, igencsak közhelyesen (divatmániás, ápolt, dekadens fiúcskák által) bemutatott tényezőként van jelen.

Hiányoznak a film témájához fontos elemek, mint például a hősök lélektani ábrázolása, a megrázó emberi találkozások, a következetes visszaemlékezés, az identitáskeresés, a váratlan fordulatok által eredményezett sokkhatás – minden, ami elindította Özpeteket saját rendezői hangjának megtalálásában. Mindezt nem találó, gyakori betétdalok, Woody Allen-es és almodóvaros motívumok próbálják kompenzálni, egy zavaróan eklektikus filmet létrehozva. A kamera pontosan olyan nyugtalansággal kerülgeti a szereplőket, mint ők egymást és saját magukat. Ritkán látunk állóképet, amely elősegítené, elindítaná a megfigyelést (legyen az a nézőé, vagy a hősöké). A gyors vágás ironikus nemtörődömséggel fut át fontosnak bizonyuló szituációkon, és azt érezteti, hogy a konfliktus valóban nem eléggé erős egy közeli, részletező vizsgálathoz.

Özpetek megtartja a nyílt befejezést, de valahogy ez is rosszul sül el: nem tudakozó, érdeklődő kérdések kapnak hangot a film végén, hanem kétértelmű, homályos hiányosságok, a történet egységét még inkább megtörve: mi lett Alba szerelmével, Antonio szabadságával, Tommasóval, úgy általában? A film alkotói kontextusból kivéve, könnyed drámaként megállja ugyan a helyét, de elvesztődik általa egy ígéretesnek bizonyuló rendezői látásmód, feloldódik minden özpeteki jellegzetesség.