A Max Payne-mozifilm nagyobb csalódás volt, mint tavaly a Hitman. A brilliáns monológok és a zene nem kerültek át a játékból, csak a jó nők. Olga Kurylenko most is levetkőzik.
A 2001-es Max Payne volt az a lövöldözős játék, ami még a kérges szívű fegyverbuzikkal is megszerettette a csellózást. A főszereplő egy hatalmas kliséhalom volt: a Dashiell Hammet-krimik Bogart-arcú főszereplője bullet time-ban mészárolta le a felesége gyilkosait (mátrixosan lassítva ugye). A játékélmény pedig életre szóló volt, én még azóta is kigombolt bőrdzsekiben mászkálok télen, és a hóesésben valahogy mindig az excsajokról monologizálok. Szóval vártam a Max Payne-mozifilmet, de nagyobb csalódás volt, mint tavaly a Hitman.
A Max Payne mozifilm rendezését hiba volt John Moore-ra bízni, ugyanúgy elcseszte ezt is, mint az Ómen remake-jét. A játék alaphangulatát legjobban meghatározó hegedűzene kimaradt a filmből, a szereplők többségének köze sincs az eredeti karakterekhez. A cselekmény szétfolyik, ráadásul bonyolultnak akar látszani, pedig egyáltalán nem az: bedrogozott maffiózók ölik meg Max Payne, a New York-i sztárzsaru feléségét, Max ettől bekattan, és egyszemélyes irtóhadjáratba kezd. Közben összetalálkozik az igazán hozzá illő társsal, Mona Sax-szal, aki profi bérgyilkos lévén szintén a tűzfegyverek és a kiömlő vér megszállotja. Kár, hogy nem a Max Payne volt Frank Miller és Robert Rodriguez kedvenc PC-s játéka, mert ebből az alapanyagból minimum olyan pörgős és stílusos filmet illett volna forgatni, mint a Sin City. Macsó duma, lövöldözés és jó nő ugyanannyi van mindkettőben.
Az előzetesek alapján Mark Wahlberg tökéletes választásnak tűnt a főszerepre, de sajnos összesen annyit monologizál az egész filmben, mint a trailer elején, a maradék időben csak némán bámul a semmibe. Ahhoz képest, hogy a Téglában milyen jól hozta a keményöklű zsarut, itt sem az öklével, sem az arcával nem játszik: akkor változik, ha épp megvilágítja a torkolattűz.
A Hitman óta tudjuk, hogy ha videójátékból készült film, Olga Kurylenkót kötelező beletenni. Az új Bond-lány természetesen ezúttal is dögös ukrán kurvát játszik, és szerencsére levetkőzik, mielőtt meghal. Maga a karakter viszont súlytalan. Semmit nem mutatnak meg a brutális kivégzéséből, pedig a halott nők a fegyvereknél is fontosabb kellékek Max Payne történetében. A filmben lány nevét is sikerült elrontani, Kurylenko itt Natasát játssza, pedig a játékban még Lisának hívták Mona Sax ikertestvérét.
Monát egy másik ukrán bombázó, Mila Kunis alakítja, pedig Kurylenkónak sokkal testhezállóbb lett volna ez a szerep. Az eredetileg profi bérgyilkosnőből sajnos egy káromkodós, buta kurva lett, és annak kell örülnünk, hogy kilát a műszempillái közül. A Szökés Sucre-je, Amaury Nolasco kopaszon és kigyúrtan tényleg hasonlít a játék bandavezérére, Jack Lupinóra. Ő egy vihogó, sátánista megszállott volt, aki mindig lebegett a Valkűr nevű kábítószertől. A forgatókönyvíró, Beau Thorne meg szó szerint vette a többször is emlegetett bukott angyalokat, így a filmben egy béna Bagolyembert csináltak Lupinóból, aki a Tescóban vette a farsangi jelmezét, és He-Man fröccsöntött műanyagkardjával szeleteli fel a kurvákat.
A szárnyas démonokat leszámítva a Max Payne látványvilága azért hozza az elvárt szintet. Mindig esik a hó, mindig szirénázik valahol egy rendőrautó, és ugyanúgy, mint a játékban, mindig átvált a kép kékesszürkéből barnára, ha a főszereplő lassítva lövöldözik. Ha a hardcore Max Payne-rajongók nem rohannak ki az első öt perc után a moziból, érdemes a hibák helyett James McCaffrey-re vadászni (ő kölcsönözte a játékban Payne hangját, itt pedig FBI ügynököt játszik), és megvárni a stáblista végét a bónuszjelenetért.
