Nem kultikus, de nem hagy nyugodni

A "savlény-horror" rajongói részéről nagy teher nehezedett Ridley Scottra, a Prometheustól olyasmi kultikus sci-fi–alapvetést reméltek, mint A nyolcadik utas: a Haláltól, amely amellett, hogy évtizedekre markáns irányt szab a műfajnak, legalábbis annak egy alágának, maradandót alkot. Előbbit nem, utóbbit azonban bizonyos vonatkozásokban teljesítette. A Prometheus ugyanis több mint egy látványában nívósan kivitelezett egynyári sikermozi. Ez onnan mérhető le, hogy azon filmek közé tartozik, amik napokkal megtekintésüket követően is kísérnek, nem hagynak nyugodni.

[img id=361810 instance=1 align=left img]Pedig a Prometheus korántsem tökéletes, hibátlan film. Logikai döccenők tarkítják, a karakterek és motivációik javarészt kidolgozatlanok – a Charlize Theron, Idris Elba, Logan Marshall-Green stb. alakította figurák durván szólva húsdíszletek (árnyaltabban: háttér-alakok) a két központi szereplő, a David nevű android (Michael Fassbender) és a régésznő, Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) központi játékához –, és a fogyaszthatóság oltárán hajlamos feláldozni a mélyebb tartalmi lehetőségeket. (Meg merjük kockáztatni, utóbbi nem Scott bűne, hanem a szélesebb közönségrétegeket megcélzó stúdiómogulé). A Prometheus nem A nyolcadik utas: a Halál, nem egy Szárnyas fejvadász, (valószínűleg) nem válik filmes kurzusok kiemelt tananyagává – de határozottan összetettebb egy szimpla filmélménynél. A film hangulata továbbra is delejes és nyomasztó, illetve ami még fontosabb: lényeges kérdéseket vet fel (amiket egyébként megválaszolni nem tud vagy nem is akar), ha nem is olyan mélyéggel és eleganciával, mint a 2001 – Űrodüsszeia, de a "kik vagyunk, honnan jöttünk" örök firtatása mellett – ha ez közvetlenül, a külső szinten nem is érzékelhető azonnal – forszírozza a hit mibenlétét.

Pusztuljon a férgese

A kétezer-kilencvenes években (mintegy száz évvel a Nostromo teher-űrbárka borzongató kalandja előtt) a Weyland-vállalat finanszírozásában a Prometheus kutatóűrhajó egy távoli bolygóra repül, mert Elizabeth Shaw (Rapace) és Charlie Holloway (Marshall-Green) archeológusok földi felfedezései azt előlegezik, itt élhetnek azok az "istenek", akiknek planétánkon az életet, s végső soron magunkat, az emberiséget köszönhetjük. Az LV-223-on (ami nem azonos az 1979-es LV-426-os számú bolygóval) genezis helyett azonban az apokalipszis fogadja a legénységet: haragvó "teremtők" és népirtó fegyverként tenyésztett férgek.

A nagy kérdések

A Prometheus több szállal kapcsolódik az 1979-es A nyolcadik utas: a Halálhoz – illetve az egész Alien–franchise-hoz –, néhány egykori felvetésre meg is felel (a "Space Jockey" mibenléte és a savszörnyek eredete), még többre azonban nem. De ez a film hangsúlyozottan független az előzményektől, nem az a szándéka, hogy minden, korábban nyitva hagyott kérdést megválaszoljon. Főleg, hogy a Prometheus elsősorban maga is a kérdésfelvetésekben jeleskedik. Leginkább: miért hívtak minket életre a teremtőink (akik honnan valók? – ezt most sem tudjuk meg), és egyszerre miért akarnak minden áron kiirtani bennünket? "Isteni" szeszély volt csupán a földi élet, amely rászolgált a megsemmisülésre – vagy egyszerűen puszta játék/kísérlet volt, amit csak azért tett meg a játszója, mert megtehette, és ráunt a dologra?

A hit birtoka és hiánya

A film fontos gondolata a hit kérdése – ami látszólag háttérbe szorul a primer eseményekkel, az óriásember-szerű teremtőkkel és gyilkos férgeikkel vívott élethalálharc közben. Pedig Scott sulykolja ennek fontosságát, a régész-néprajzkutató főhősnő nyakában viselt keresztje – mindegy, hogy kereszt, lehetett volna muzulmán vagy buddhista stb. vallási jelkép, a lényeg a hitszimbólumon van – több ízben jut hangsúlyozott szerephez. Illetve egy flashback során megtudhatjuk a kislány Elizabeth és apja (Patrick Wilson) hitviszonyát a levés-nemlevés kérdéséhez. Elizabeth hisz – Peter Weyland (Guy Pearce) nem. Weylandnak – az egész Alien-sorozaton át ívelő – ősbűne, hogy a létezés titkairól (így a halhatatlanságról, amit az elpusztíthatatlan savdögök is megtestesítenek) szigorúan csak a tudomány és a ráció eszközeivel tud és akar bizonyságot és tudást szerezni, pedig egy ponton túl ezek azokra megválaszolni képtelenek. Az istent – de akár az istenszerű lényeket sem – nem lehet csak úgy faggatni a teremtés titkairól, hogy helló, igazán közölhetnéd a létezés kódját, mert annak csak rossz lehet a vége. Tulajdonképpen meseszerű az, hogy a teremtő színe elé csak a tisztaszívű hősök állhatnak – mint a mesében –, és csak ők kérdezhetnek.

Több, mint ami látszik

A Prometheus nem fog a fentebb említett sci-fi–örökzöldekhez mérhető nyomot hagyni, de amellett, hogy izgalmi faktora rendben van, mint amiképpen a látványvilága – kifejezetten IMAX-teremben ajánljuk a film megtekintését –, elsősorban a vázolt felvetései miatt tartjuk emlékezetesnek. Ezt támasztja alá, hogy a főszereplő Rapace mellett kiemelt lehetőséget az androidot megformáló Michael Fassbender kap. Az érző archeológusnő és az olykor emberi aljassággal, önérdekből cselekvő robotember kettőse erősíti a film azon vonulatát, hogy itt azért többről van szó, mint egy messzi bolygós idegenlény-harcról. S mint ahogyan ők is tovább keresik a nagy válaszokat – meglehet, egy következő részben –, úgy a néző sem jut a biztos tudás birtokába. Marad a bizonytalanság, de ennek így kell lennie – már ha teremtésről beszélünk.

Kinek ajánljuk?
- Aki tudja magát függetleníteni a Halál-filmektől.
- Akik jófajta sci-fi–horrort szeretnének látni, amiben van némi gondolatiság.
- A csápos, harapós férgeket bíróknak.

Kinek nem?
- A kész válaszokra váróknak.
- Aki egy Alien-előzményfilmre számít.
- Egy olyan sci-fi mesterműre vágyóknak, mint a Szárnyas fejvadász.

8/10