Honnan jött a könyv ötlete?

Az első löket Böszörményi Nagy Gergelytől érkezett. 2012 augusztusában keresett fel, hogy van valami a fejében, amiről beszélni szeretne. Összehoztuk a találkozót, amin hárman voltunk jelen, Békés Marcival kiegészülve. Gergely felvázolta a koncepciót, ami nem tartott tovább negyed óránál. Egy másfél oldalas gondolatmenet volt, de ez már magába foglalta azt, amit fő csapásirányként követtünk két éven át. Ezt követően azonnal elkezdtünk ötletelni a kivitelezésen, a hogyanokon, az irányvonalak lefektetésén. A második találkozóra már kialakult a csapat végleges, ötfős felállása (Sápi Zsófival és Kollár Danival), illetve kőbe véstük, hogy Szentmihályi Károly lesz a "terapeutánk" az egész kísérlet során.

Miért döntöttetek úgy, hogy írtok egy könyvet a kilencvenes évekről?

Több oka is volt, hogy belevágtunk. A legelső talán az, hogy a saját bőrünkön éreztük azt a közelgő nosztalgiahullámot, amiről tudtuk, hogy a kilencvenes évekre szegezi majd a figyelmet. Az ilyen múltidézések mindig ciklikusan, két évtizeddel korábbi időszakra tekintenek vissza, ami egyértelműen azt jelentette, hogy most a kilencvenes éveken a sor. Érezni lehetett az előszelét, hogy nemsokára beüt ez a dolog, már-már törvényszerű volt.

Ez izgatottá tett minket, mert éppen arról az évtizedről van szó, ami a mi tinédzseréveinknek is a táptalaja volt és azonnal rávilágított a dolog magánéleti dimenziójára: beléptünk a harmincas éveinkbe és úgy tekintünk vissza erre az időszakra, mintha azok legalább ötven éve történtek volna. Minket is meglepett ez az állapot, ami rengeteg kérdést vetett fel. Ezekre próbáltunk választ kapni.

Honnan ismeritek egymást, és miért épp Ti beszéltek erről a korszakról?

Gergely volt az, aki összehívott minket, ő volt az, aki valamilyen formában, külön-külön tapasztalt már minket korábban. Mint ilyen, az ő döntése volt, hogy ez az öt fő alkossa ezt a csapatot. Persze bárki mondhatta volna, hogy kösz nem, de ez szóba sem került. Mindenki érezte, hogy jó dolog sülhet ki ebből és azt is, hogy útközben szép élményekkel gazdagodhatunk. Gergelyen kívül a másik három figura teljesen ismeretlen volt számomra, gyakorlatilag úgy találkoztam velük először, hogy kezet ráztunk és már kezdtük is a melót. Ennek volt egy rizikója is, de izgalmassá is tette az egészet. Mi van, ha nem működik? Mi történik, ha két ember rosszul reagál egymásra és egy ilyen ellenállás szétfeszíti a társaságot, ellehetetleníti a kísérletet? Több ilyen tényező is ott lebegett a szemünk előtt, de éppen ezért vagy ezek ellenére is beleugrottunk. Utólag azt mondhatjuk, hogy a szelekció bevált, sőt, tökéletesen működött a vízió.

Hogy válaszoljak a kérdés második felére is: egy pillanatig sem gondolkoztunk ilyenen, hogy jogunkban áll-e fejtegetni a kilencvenes éveket vagy sem. Miért is tettük volna? Akkor nőttünk fel, azóta pedig mind az öten valamennyire író-gondolkodó-alkotó emberekké fejlődtünk, ami valahol arról árulkodik, hogy tudunk teoretikusan gondolkozni egy-egy témáról, pláne, ha ahhoz közünk is van. Márpedig a korábban említett okok miatt úgy éreztük, hogy van közünk ahhoz az évtizedhez, akkor hát miért ne? Ha a végeredmény esetleg nem ütne meg egy kívánt szintet, akkor azt úgyis majd az orrunk alá dörgöli a kiadó és nem viszi piacra a kötetet. Ez ilyen egyszerű. De mi nagyon bíztunk az ügyünkben, ötünk előtt egy pillanatig sem volt kérdéses a dolog végkimenetele. Bárki írhat bármiről, senki nem tilthatja ezt meg, maximum, ha gyenge az anyag, akkor nem jut el az emberekhez. Szóval, hogy rövidre fogjam: azért beszélünk ebben a kötetben mi erről a korszakról, mert úgy akartuk.

Elsősorban nemzedéki okokból fontos nektek a kilencvenes évek, vagy valami másért is?

Leginkább ezért, igen. Diagnosztizáltunk magunkon pár tünetet és kíváncsiak voltunk, hogy csak minket fenyeget ez a betegség vagy mást is elkapott. Idővel aztán azzal szembesültünk, hogy sokan járunk ugyanebben a cipőben, ami után már nem hagyhattuk abba. De nem is akartuk. Egyre több követője lett a facebook-oldalunknak, egyre több élmény került elő, beszámolók, kommentek, amik mind arról árulkodtak, hogy sokan vagyunk. Innentől kezdve egyértelművé vált, hogy hozzánk hasonlóan a generációnk nagy részét is érinti ugyanez, távolról sem egyedi tehát, ami minket is motivált ebben az egészben.

Nemrég még a hetvenes és a nyolcvanas évekről láttak napvilágot könyvek, ezek szerint már a kilencvenes évek is „retró”? Divatban van a korszak, vagy elfelejtettük és újra divatba kell hozni?

Itt ugyanazt tudom visszahozni, mint amit korábban is említettem: durván húsz év az az időintervallum, aminek el kell telnie, hogy egy időszak újra "aktívan sikk" legyen. A kilencvenes évek a hetvenes évekre reagált, a kétezres évek pedig a nyolcvanasokra... Nem "kell" semmit sem előhozni, nincsen ilyenfajta kényszer ebben a dologban. Ez egy természetes folyamat. Sőt, inkább azt kerestük, hogy mi az, ami a mai napig, azóta is folyamatosan él abból az időszakból. Mik azok a dolgok, amik aktívak maradtak vagy valamilyen formában alakították az életnek azt az arcát, amit napjainkban is visel. Vagy ha akkor fontos volt, de azóta nyomtalanul eltűnt, akkor mi állhat mögötte.

Milyen módon, milyen nyelven és formában lehet érvényesen beszélni egy meghatározó évtizedről? Ti hogyan és miért választottátok ezt a párbeszédes formát?

Hogy milyen nyelven érdemes megszólalni, attól is függ, hogy kinek szól, mi a célja, miről értekezik. Autentikus nyelven, hogy szakkifejezéssel éljek. A párbeszédes formára azért esett a választásunk, mert az ilyen ifjúkori élmények felidézésének mégiscsak az a legszebb, legintenzívebb módja, amikor leülsz a haverokkal és sztoriztok, anekdotáztok. Mi pedig valahol egy ilyen hatást akartunk elérni, mintha egy asztaltársaság lennénk, akik csacsognak, trécselnek egymás között. Ez rögtön egy bensőséges viszonyt is teremt az olvasóval és praktikussá is teszi a kötet olvasását: bárhol be lehet kapcsolódni és elég a közepéről elolvasnod két oldalt, máris kaphatsz valamit tőle, egy érzetet akár, ami önállóan is megáll a lábán. Persze, azt is szem előtt tartottuk, hogy legyen egy logikai íve az egésznek és haladjon valahova, ne csak úgy céltalanul bolyongjunk.

A kilencvenes évek kultúrája is van olyan erős anyag, mint a hetvenes-nyolcvanas éveké volt?

Minden évtizednek megvannak a maga stílusjegyei, jellegzetességei, korának szokásaival, kulcseseményeivel. Hogy erős-e vagy sem, azt döntse el ki-ki maga. Mi éppen abból indultunk ki, hogy a magánéleti vetülete miatt nagyon intenzíven él bennünk az említett évtized, abban viszont már nem vagyunk annyira biztosak, hogy ez pusztán azért volt, mert éppen a tinédzseréveinkre esett, amikor az ember felfedezi magát és a világát és egyfajta szivacsként funkcionál vagy valóban különleges volt. Ott már nem az iskola, a család vagy a praktikus lakókörnyezet "dönti el", hogy kik szerepelnek az életedben, hanem ha úgy tetszik, elcsavarogsz a város túlsó végébe és ott lelsz közösségre. Jön az első szerelem, pubertálsz, kedvenc zenekarod lesz, focicsapatot választasz, ami mellett lepaktálsz egy életre, sorolhatnám reggelig. Ezeket mi mind a rendszerváltás után éltük meg, amikor az egész ország átalakult, amikor gyökerestől megváltozott az élet – az élet pedig éppen egyre harsányabb, színesebb, gyorsabb lett. Hogy jól jártunk-e ezzel vagy sem - erre kerestük a válaszokat.

Ha azt mondjuk, kilencvenes évek, mi az a három dolog, ami elsőre eszedbe jut? Mik voltak a számodra legfontosabb dolgok, tárgyak, helyek, zenék és filmek?

Tengernyi dolog volt az életemben, ami akkor ideig-óráig szervesen hozzám tartozott. Szóval megpróbálom inkább ezek közül kiválasztani azt a hármat, ami a legintenzívebb hatást tette rám, ezek pedig a hip-hop, a Wanted magazin és Quentin Tarantino.

Mint ilyen, nem nehéz kitalálni, hogy az évtized kulturális termésének vagyok az áldozata. Az akkori magazinok és képregények voltak az én iránytűim. Zeneileg aztán elcsavarogtam másfelé is, a hip-hop mellé bejött a britpop, illetve az olyan elektronikus zenék, mint a jungle és a drum and bass. 

Mit tartasz igazán maradandónak a kilencvenes évekből, akár a kultúrából, akár társadalomtörténeti szempontból, amely évtizedek múlva is velünk lesz?

Az amerikai független filmezés diadalmenete, a 95-ös dogma mozgalom, a grunge, a csajzenekarok... Tengernyi tényező van, amit fel lehetne sorakoztatni és akkor még mindig csak az évtized kulturális hozadékának a felszínén kapirgálnánk. A csapatunkban is ez volt a jó, hogy bár hasonló világokban járunk, mégis mindenkinek megvolt a maga szakterülete, amiből érkezve más és más szemmel vizsgálhattuk ugyanazt a momentumot. Éppen ezért is törekedtünk rá, hogy ne akarjunk túl sokat markolni a kötetünkkel. Inkább tegyünk apró, de biztos lépéseket. És ha ezek bejönnek, akkor maximum mélyebbre ásunk majd egy második kötetben.

Mond-e valamit ez a könyv azoknak, akik nem a kilencvenes években nőttek fel és nem ismerik ennyire azt a korszakot? Nem gondoltatok arra, hogy a könyv végére csináltok egy tárgymutatót?

Erre is gondoltunk, de aztán elvetettük, mert abból indultunk ki, hogy a sorstársaink - akiknek szántuk elsősorban - úgyis ugyanazokkal a dolgokkal szembesültek és inkább őket akartuk emlékeztetni dolgokra, nem pedig más generációknak megmagyarázni, hogy mi is történt akkor.