Martin Scorsesének nem a Tégláért kellett volna megkapnia élete első rendezői Oscar-díját. Ezért a filmért meg botrány, hogy nem kapta meg. A régi mozgóképkincsek archiválásának egyik vezérharcosa ugyanis úgy szórta bele a csillámport a térhatású mozizás divatjától káprázó szemeinkbe, hogy közben valami nagyon is patinásat varázsolt a szélesvászonra.
Amikor kiderült, hogy a Taxisofőr és Nagymenők direktora mesefilmet forgat, pályafutása első mesefilmjét, 3D-ben ráadásul, nos, akkor még csak a fejcsóva volt erős minden fronton: elvégre arra senki sem számíthatott, pedig hát valahol nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy Scorsese igenis a múlt szolgálatába helyezi a jövőt. Úgy, hogy felhasználja a jelent, konkrétan akár a Harry Potter által kitaposott ifjúsági ösvényt, s a felénk nyúló, high-tech látványt is, hogy mindeközben a kobakunkat a múlt század legeleje felé fordítsa: nézd csak tisztelt publikum, honnan indult a csoda, a filmezés, milyen pionírok építették az utat, s ki volt Georges Méliés, a nagy varázsló.
Brian Selznick formabontó, lenyűgöző, szó szerint mesés könyve szinte kiáltott valaki felé, akitől hiteles lehet e felszólítás – így talált egymásra mester és alapanyag. A többi mehetett magától, a Paramount adta a pénz nagy részét, s dédelgették Scorsese filmjét, annak ellenére, hogy már az elején tudni lehetett: hiába van jelen leghumánusabb tekintetével Ben Kingsley, mellékszerepel Jude Law, hiába futkorászik a pályaudvaron börleszkesen Sacha Baron Cohen, s hiába lenyűgözően fura Asa Butterfield a címszerepben, tündéri Chloe Grace Moretz, hiába a fantasztikus látvány, ebből nagy kereskedelmi siker nem lesz. Ezt elfogadva, kicsit bután, a stúdió azt sem engedte, hogy a film például Magyarországon szinkronos változatban kerüljön moziforgalmazásba. Így aztán eléggé megcsappant az esélye, hogy a szélesebb gyerkőcközönség besétáljon apa-anya oldalán a moziterembe.
Persze, bizonyára volt szülő, ismerek én is ilyet, aki csakazértis elvitte rá a kissrácot, s vállalta, hogy inkább olvassa neki a feliratokat. Mert A leleményes Hugót látni kell, minden érzelgősségével, Párizs minden nosztalgiájával, a szereplők minden szentimentális elhivatottságával, ünnepélyességével együtt. Gyerekfilm, de azoknak a gyerekeknek (a felnőttekben is felébreszthetőknek) szól, akik örömmel fogadják, ha egy mese a kicsomagolás után valami igazit ad. Valami információt, valami szépségeset, valami megfogadhatót. Például, hogy ízléssel és okosan, de tiszteljük, ami mögöttünk volt – mert a titokzatos gyönyörűséget, a jövő értelmét bizony magában hordozza a történelem. Ez esetben a filmtörténelem.
