zene: Jerry Goldsmith
   vezényel: Jerry Goldsmith
   kiadás éve: 1997
   kiadó: Varése Sarabande
   játékidő: 67:07

 

     Amióta magával ragadott a filmzene világa, kitüntetett figyelmet szentelek a nem éppen hallgatóbarát score-oknak is, Jerry Goldsmith A majmok bolygója aláfestésével kapcsolatos főhajtásomat azonban egy igen erős, s hosszan tartó ellenszenv előzte meg. Első ismerkedésem e darabbal záros határidőn belül kudarcba fulladt, mivel egyáltalán nem tudtam hová tenni a hallottakat, 2004 októberében azonban részt vettem egy olyan Goldsmith-emlékkoncerten, ahol minden felcsendülő tétel előtt elhangzott néhány oda vonatkozó háttérinformáció. A műsorrendből A majmok bolygója két, nemcsak e művet, hanem a mester munkásságának egészét meghatározó tétele, a "The Clothes Snatchers", valamint a "The Hunt" sem maradtak ki, melyekkel kapcsolatban az előadásukhoz szükséges speciális hangszereket is részletesen bemutatták. Ennek köszönhetően más oldalról kezdtem megközelíteni a muzsikát, aminek eredményeként ma már éppúgy Goldsmith merészebb darabjainak etalonjaként tartom számon, mint A nyolcadik utas: a Halál, a Tora! Tora! Tora!, a Gyilkos bolygó vagy a Freud: A titkos szenvedély nem kevésbé elvont aláfestését.
     A majmok bolygója filmként is kedves számomra, és bár vannak jelenetek, melyek az évtizedek múlásával mókásnak tűnnek (mint például az űrhajó berendezése, felszerelései), számtalan olyan pontja van a mozinak, ami mai napig korrektnek számít. A pozitív összhatás a rendezésből éppúgy adódik, mint a remek adaptálásból (még ha az amerikanizálásból eredően néhány ponton el is tér a forgatókönyv a Híd a Kwai folyónt is jegyző, francia származású író, Pierre Boulle azonos című művétől), a színészi játékból, a maszkokból és persze a hihetetlenül merész score-ból.

     A regény vászonra adaptálása előtt olyan nevek merültek fel lehetséges direktorként, mint a Navarone ágyúit jegyző J. Lee Thompson, vagy az Álom luxuskivitelben és A Rózsaszín Párduc révén egyaránt ismert Blake Edwards, a főszereplőt megformáló Charlton Heston javaslatára azonban az alkotógárda végül Franklin J. Schaffner mellett tette le a voksát. A költségvetés okán a forgatókönyvírók módosítottak a majmok fejlettségi szintjén (a kötetben olvasottakhoz képest jóval primitívebben élnek), továbbá ezek, az evolúció csúcsát elfoglaló állatok angol nyelven kommunikálnak, s bár az ilyen kulcselemek módosítása a vegyes fogadtatáshoz - némely esetben pedig bukáshoz - szokott vezetni, A majmok bolygója mai napig klasszikusnak számít, Szabadság-szobros zárójelenete, illetőleg a majmok emberek ellen folytatott hajtóvadászata pedig nemcsak hogy emblematikussá, hanem filmtörténelmileg is jelentőssé vált.

     Schaffner Jerry Goldsmitht kérte fel a zene elkészítésére, ami nem meglepő, hiszen a páros barátsága 1968-ra már közel tízéves múltra tekintett vissza - első találkozásukra a Playhouse 90 kapcsán került sor, s a rendező az ezt követő évek alatt egyikévé vált Goldsmith legismertebb kollaborátorainak (hasonlóan stabil munkakapcsolatot alakított ki a szerző később Joe Dantéval is). A film egy igencsak kicsavart jövőt tár elénk, ahol a civilizációnk olyannyira önmaga ellen dolgozott, hogy 3978-ra teljes mértékben lebutulunk, s a majmok válnak felsőbbrendű fajjá, akik hitvallásból üldözni kezdik az embereket. Ez a történet arra az elhatározásra sarkallta a komponistát, hogy egy olyan, szokatlan megközelítéseket felsorakoztató nagyzenekari muzsikát készítsen, amely időnként felkelti a hallgatóban a gyanút, miszerint nem tisztán élő zenéről van szó. S bármennyire jogosan merülhet fel némely esetben annak a lehetősége, hogy e szerzemény elektronikus elemekkel támogatott, mindössze az egyes hangok visszhangzásának megvalósítása okán folyamodott ilyen eszközhöz a szerző, ám ekkor is élő játék loopolását végezte így. Az erre előszeretettel aggatott "szokatlan" és "merész" jelzők főként a score avantgárd megközelítésének köszönhetők: Goldsmith nem könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallamokkal operált, hanem olyan egyedi stílusokat kombinált, melyeket a komolyzene világában Bartók, Sztravinszkij vagy Arnold Schönberg képviseltek. Már a "Main Title" is remekül előrevetíti mindezt, túl azon, hogy kontrasztot alkot a látottakkal, mozgalmasságával és színességével ugyanis a hozzá tartozó képsorok mindössze a stábtagok nevéből és némi fényjátékból állnak.
     Goldsmith az idegen világ, illetőleg a majom-ember viszony még szürreálisabbá tétele érdekében olyan hangszerekkel, valamint annak nem minősülő eszközök megszólaltatásával rukkolt elő, melyek merőben innovatívnak számítottak. Bár a szerző rendes nagyzenekart állított fel, az olyan dolgok alkalmazása, mint például a kosszarv (amelynek a majmok emberekre való vadászatát nyomon követő "The Hunt"-ban van kiemelkedően fontos szerepe), a különféle fémgolyók, vagy a tölcsérénél eltakarva, s a fúvókáját megfordítva megszólaltatott kürt használata finoman szólva sem tartozott a bevett szokások közé - mindezt pedig azzal fűszerezte, hogy majommaszkban lépett a pódiumra vezényelni, mondván: ezáltal jobban bele tudja élni magát a munkába. A "The Searchers"-ben olyan instrumentumok is megszólaltatásra kerülnek, amelyeket addig jobbára a westernfilmek alatt hallhattak a nézők: ilyen a guiro, a cabasa és a tikfa, melyeket Goldsmith olyan vadnyugati témájú alkotásai alatt tűntek fel, mint a Stagecoach vagy a Rio Conchos, mindezeken felül pedig a "No Escape" esetén zenei elemként alkalmazta a huhogást is. Szerkesztőtársaimmal egy-egy merészebb vagy befogadhatatlanabb ütős megoldásokkal tűzdelt tételt gyakran jellemzünk úgy, hogy olyan, mintha valaki a konyhában edényeket ütögetne és evőeszközös fiókokat húzogatna. Jelen korong esetében azonban ez nem vicc, hanem tény, mivel a "The Search"-ben és a "The Search Continues"-ban felbukkanó fémes hangzást különféle edényekkel keltette életre Goldsmith, amit előtte saját konyhájában kísérletezett ki.

     Művének előadásába bevonta egykori tanárát, Jacob Gimpelt is, aki amellett, hogy számos egyéb munkájából is kivette a részét (az ő zongorajátékát hallhatjuk többek között a The Mephisto Waltz, A tábornok és a Homokkavicsok alatt is), ekkorra már Goldsmith barátjává is vált. "Mindent megtanított nekem, amit a zenéről tudni kell. Remek muzsikus volt, és a legjobb tanár, akivel valaha találkoztam. Mindig büszke volt arra, amit csináltam, és örömmel vett részt szerzeményeim előadásában" - mesélte Jerry Goldsmith, aki ezen érdekes megközelítéssel újfent Oscar-jelölésig vitte. A szerző rendkívül innovatív volt A majmok bolygója esetében, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy e score önmagában hallgatva valódi erőpróbát jelenthet a legtöbb filmzenebarát számára - hogy őszinte legyek, az egyetlen könnyen befogadható tétel a thrillerekből ismert atmoszférával bíró "The Trial".