A tavalyi színházi évad végén mutatták be a Bárkán a Michael MacKenzie darabjából készült Előhívás című előadást. Szabó Márta, a Bárka új tagja játssza benne a Komornát, Spolarics Andrea (Spulni) pedig a Bárónőt. A rendező: Bérczes László.
- Ki vagy mi hozott el Nyíregyházáról? Kikerülhetetlen, hogy beszéljünk arról a hat évről, ami azt a döntésedet, hogy a Bárkára szerződsz, megelőzte.
- Ezelőtt is Pesten éltem. Itt azért volt jó, mert kialakult körülöttem egy olyan baráti társaság, amit nagyon szerettem. Nem csak színházi emberekből áll. Mikor Nyíregyházára kerültem, senkit nem ismertem a városból a kollégákon kívül, azokat ismertem meg, akik színházasok voltak, színházkedvelők, ott ültek a büfében. Azon kívül nem is nagyon jártam sehova. Megszakadt az, hogy jöttem-mentem a városban - ahogy Pesten tettem. Ott, ha valami bajom volt, barangolhattam, nem ültem fel az éjszakai járatra, kibőgtem magam hazáig.
Nagyon jó emberek vannak Nyíregyházán, szeretem őket, de olyan barátságaim nem alakultak ki ott mint amilyenek Pesten voltak.
- De ott lettél hivatalosan színésznő: a Ványa bácsi Szonjájáért kaptad a 'színész' minősítést, és kétszer kaptál díjat ezekért a szerepekért az Országos Színházi Találkozón.
- Amikor lekerültem Nyíregyházára, akkor nem gondoltam, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani.
- Egy évet gondoltál?
- Hát igen, hogy valahogy?
- Majd csak lesz?
- Amikor eltelt egy év, megszoktam. De ez hullámzott: volt, mikor jól éreztem magam, nem akartam elmenni, meg volt egy kapcsolatom, gyereket is akartam, aztán ennek vége lett, nem így alakult. Azt sem szerettem, hogy a színházzal szemben volt a színészház. Átmentem a parkon., nem láttam a világból semmit, de hülyeség lett volna tenni egy kanyart, csak azért, hogy lássak valami mást is.
Azt gondolom, hogy én élem az életemet, amiben plusz dolog az, hogy nekem van a színház, de ha csak az van? meg azt éreztem, hogy semmilyen gyökerem nincs ott.
- De éppen emiatt többet dolgoztál a színházban.
- Persze, nem volt más. De ez nem kényszerűségből volt, hanem természetesen. Ott volt a színészház, ahol folyamatosan járkáltunk egymás lakásába.
Aztán két évvel ezelőtt a Tháliába hívtak, de ott nincs társulat, szabadúszó pedig sose lennék, nagyon szeretek közösségben lenni, ahol az emberek egy idő után már összecsiszolódnak.
- Akkor jó, hogy itt lesz a Bárka társulatában Gazsó György és Csoma Judit, szintén volt nyíregyházi színészek.
- Egyedül nem biztos hogy eljöttem volna. De éreztem, hogy valaminek változnia kell. Rossz passzban voltam az utolsó évben. Viszont nem hívtak sehova. Ugyanakkor távol áll tőlem, hogy én megkeressek embereket, de tudtam, hogy ez lesz, hogy fel kell hívjak igazgatókat, amitől én viszketek. Hogy azt mondjam, hogy itt vagyok, küldjek videofelvételeket? Én örülök, hogy itt lesz Gyurci és Judit. Mivel nehezen szoktam új társaságban feloldódni, de mi már sokat dolgoztunk együtt, egy nyelvet beszélünk.
De azt is el tudom képzelni, hogyha nem keresnek meg, akkor ülök a babérjaimon. Akkor volt ilyen érzésem, hogy lépni kell, amikor nem vettek fel a főiskolára, és stúdiós voltam itt, Pesten. Éreztem, hogy így nem fogok szerepeket kapni. Akkor Nyíregyházára mentem, most pedig onnan el.
-A legelső interjúdban mondod, hogy nem tudsz igazán próbálni.
- Úgy volt az elején, hogy az előadásokat szerettem, a próbákon meg? igazából nem próbáltam jól. Egy-két évig nem mondtam el, hogy mit gondolok, nyilván ez az én alkatomból fakad. Most láttam egy fiatal stúdiós színésznőt Nyíregyházán, sokkal bátrabb mint én. Én mint egy nyuszi jöttem végül is az Előhívás első próbáira is. Mondtam is Spulniéknak, hogy egyszerűen megfulladok, hogy egyszerűen képtelen vagyok, hogy jön ki minden, csak valami gátol, és nem mondok semmit.
Csomához kötődik az is, hogy bátrabban próbálok. Ő már az első darabban is második partnerem volt, és nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy milyen profi, hogy nagyon ügyes, ezer ötlete van, nekem meg semmi. Semmi nem jutott az eszembe, nem jött ki belőlem semmi, még csak az sem volt, ami ösztönből jönne. Ő meg ezerféle dolgot kipróbált. Aztán volt egy próbafolyamat, ahol volt szerencsém kívülről látni azt a szerepet, amit a későbbiekben át kellett volna vennem. Akkor megtört a jég, hozzászóltam a jelenethez, és egy idő után már én próbáltam, és jobban ment. Így lettem bátor színésznő. Ez csak vicc. A gátlásaim abból fakadhatnak, hogy nem végeztem el a főiskolát.
- Hány hétig tartottak az Előhívás próbái?
- Négy hétig, megszakításokkal.
- Hogyan kezdtetek?
- Bérczes László, a rendező elmondta, hogy mit gondol, hogyan képzeli, improvizációt kért? Volt a jelenetekre egy elképzelés, hogy mit akarunk, elkezdtük megcsinálni, aztán véletlenül jött valami új, és elmentünk abba az irányba. Ezekből lettek a legjobb dolgok az előadásban, ezekből a véletlenekből.
Mert általában az ember elképzel valamit, hogy a jelenet milyen legyen, de valami kis dolog nem úgy sikerül. Mi itt nem álltunk meg, hanem lekanyarodtunk azon az úton, hogy megnézzük, mi van ott, milyen érdekes, tartsuk meg!
A következő próbán már azt reprodukáltuk, ami improvizáció volt, de ez általában nem állta meg a helyét másodszor, mert csak akkor volt jó, amikor jött, és ezért nagyon nehéz volt lepontosítani. Akkor meg is állapodtunk ebben, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk szabadon.
- Vannak olyan jelenetek, amelyeknek nincs véglegesített szövege?
-A szöveg megvan. A keret. Bizonyos dolgoknak el kell hangoznia. Igazából a Spulni az, aki többet improvizál, én a történet elején nem is beszélek, de ha én bármit csinálok, arra ő rögtön reagál és viszont.
- Mintha te lennél az untermann a játékban.
-A szerep ilyen. Nekem mindenem őbelőle indul. A bárónő él a maga világában, én meg belekapaszkodom.
- Változott a főpróba óta az előadás?
- Igen, folyamatosan csiszolgattuk. Például muszáj, hogy egyértelmű legyen, hogy megerőszakol a báró. Volt, aki nem értette.
- Az előadás legvégének új az az eleme, hogy bemutatkozásként a saját neveteket mondjátok.
- Az elején két színésznő van a színpadon, közben Emily és bárónő szerepét játszuk, és a végén ugyanígy mi maradunk ott. Andrea és Márti.
(A beszélgetés a bemutató után, 2001. május 25-én készült)