Az elmúlt esztendő legtöbb díjjal jutalmazott európai filmje, a fiatal német rendező, Florian Henckel von Donnersmarck első alkotása Kelet-Berlinben játszódik. 1984-et írunk, amikor még a legradikálisabb ellenzéki vagy fantaszta sem gondolta, hogy öt esztendő múlva véget ér a borzalom. Arra pedig végképp nem számított senki, hogy a berlini fal leomlása után közel két évtizeddel erkölcsi és művészi tettnek számít, hogy valaki nosztalgia nélkül vagy csekély megértéssel ábrázolja az embertelenséget.
Az állambiztonsági főiskolán Gerd Wiesler százados a kihallgatás módszertanáról tart előadást. Arról beszél, miért kell negyven órán keresztül türelmesen faggatni a gyanúsítottat, miért hazudik az, aki ragaszkodik igazához, hogyan kell szagmintát venni minden kihallgatottról. Wiesler a Stasi kulturális osztályán dolgozik, azaz értelmiségieket figyel meg. Felettese, Gubitz alezredes utasítására este színházba megy, a keletnémet irodalom büszkesége, a külföldön is elismert Georg Dreyman új darabjának bemutatójára. Már csak azért is illik megjelenni a premieren, mert az előadást megtekinti az egykori Stasi-tiszt, a jelenlegi kultuszminiszter Bruno Hempf is. Az előadást követő fogadáson a miniszter szemet vet a női főszereplőre, Christa-Maria Sielandra, aki Dreyman élettársa. Kiadja hát Gubitznak az utasítást, hogy figyeltesse a drámaírót, vajon csakugyan olyan lojális-e, mint ahogy mutatja. A gyakorlati megvalósítás Wiesler feladata lesz. A százados bepoloskáztatja a drámaíró lakását, a padláson rendezi be a főhadiszállást, és percről percre nyomon követi mások életét...
Az elsőfilmes rendező három alak sorsát állítja a középpontba: két művészét és a Stasi-századosét. Georg Dreyman lojális a rendszerhez, s ezért a rendszer is lojális hozzá. Tragikus tévedése az, hogy a viszonyból rossz következtetést von le. Azt hiszi, hogy egyenlő felek küzdelméről van szó, párbeszédről, ahol az ő véleménye befolyásolhatja a hatalom döntését. A negyvenedik születésnapját ünneplő író körül felsorakoznak a különböző értelmiségi magatartásformát megjelenítő epizódszereplők. Látunk tiltólistán szereplő ellenzékit és a diktatúrának behódoló tehetségtelent. Dreyman fokozatosan fölismeri, hogy nem ő osztja a kártyákat. Ellenzéki barátja halála után vállalja, hogy cikket ír az elhallgatott keletnémet öngyilkosságokról, és kijuttatja a Spiegelhez. A filmnek erről a vonulatáról tudunk a legtöbbet, s hitelesnek tűnik az a sejtetés, hogy valójában szerény képességű színpadi szerzővel van dolgunk. (A film egyetlen ironikus jelenete, amikor az immár újraegyesített Berlin színházában fekete színésznő játssza Dreyman felújított darabjának főszerepét.) Valódi dráma viszont Christa-Maria Sielandé, aki testi-lelki kiszolgáltatottságban él, állandó szorongását nyugtatókkal tompítja. Tehetséges, és játszani akar, miközben egy erkölcstelen rezsim játékszere. Erről a szálról nem vagy csak keveset tudunk, hiszen ez az egykori hatalom magánszféráját is érinti, az pedig szent és sérthetetlen. A színésznő és a drámaíró életét Wiesler figyeli. Kezdetben kérlelhetetlen elkötelezettséggel és pontossággal, hiszen számára is gyanús Dreyman. Aztán a lehallgatások nyomán lassan felelősséget érez a két ember, elsősorban a színésznő sorsa iránt. Plátói módon beleszeret Christa-Mariába. Ulrich Mühe nagy formátumú alakítása hitelessé teszi a nehezen hihetőt is.
A mások élete tisztességes, igényesen kivitelezett és kissé hosszú film, nem az az alkotás, amelyen a néző okvetlenül a hibákat kéri számon. Még akkor sem, ha úgy érezzük, hogy csak a felszínét kapargatja a kommunista diktatúra természetének. Arról nem a fiatal rendező tehet, hogy ennyiért is díjesővel jutalmazták. Magyarországot különben kétszer idézi meg a film: a Stasi-tiszt piros aranyat tesz a tésztájára, illetve hogy az NDK-t csak hazánk előzi meg az öngyilkosságok gyakoriságában.
