Bigas Lunának, a Sonka, sonka, az Aranyhere, a Meztelen Maya, A Titanic szobalánya rendezőjének nem kifejezetten új filmje, a forgalmazás sajátos vargabetűinek köszönhetően nyolc évet késve, azért mégis eljutott hozzánk.
Tete egy spanyol kisvárosban él, nagyjából nyolc éves lehet, és reménytelenül boldogtalan. Keservének forrása kisöccse, aki megissza anyja összes tejét, és neki nem hagy egy csöppet sem. Elhatározza, hogy keres magának egy saját mellet, ami kizárólag az övé. Választása Estrellitára, a cirkuszi táncosnőre esik, akibe első látásra beleszeret. Az újabb problémát Miguel okozza, akit villanyszerelő létére folyton áramütés ér, ahányszor csak kezet fog Estrellitával, nem csoda hát, ha ő is szerelmes lesz. A hirtelen támadt vetélytárs, aki fölöttemód veszélyes is, tekintettel heves érzelmeire, jelentősen próbára teszi Tete ravaszságát és kitartását. Arról már nem is beszélve, hogy a nő férjnél van, és ő pedig történetesen férjébe szerelmes, bár ez szemmel láthatólag senkit sem érdekel. A dolog kezd egyre bonyolultabb lenni, míg a végén egy mindenki számára kielégítő befejezés összerántja a habókosan tekergő szálakat, megnyugvással töltve el szereplőket, nézőket egyaránt.
Ez egy kacér és szertelen történet, és semmi más. Kissé ironikus, kissé szürreális, de nem több, mint egy mese. José Juan Bigas Lunát, mint a Sonka, sonka rendezőjét ismerte meg a nagyvilág. Akkor ő volt az "új hang", az elsősorban Almodovar nevével bilétázott fiatal spanyol film, az újfajta modor és látásmód frissen felfedezett tehetsége, aki egyébként már a hetvenes évek közepe óta rendezett filmeket, szerepelt is különböző fesztiválokon, az igazi sikerre azonban úgy tizenöt évig kellett várnia. Nem lehetne viszont azt mondani, hogy ne ragadta volna meg az alkalmat: az 1992-es Sonka, sonka után még hat filmet készített zsinórban, évente egyet, így ő lehetett a múlt század utolsó évtizedének egyik legtermékenyebb filmrendezője. Jelen darab azóta a második (a '93-as az Aranyhere, amely épp most látható a mozikban), és kevésbé tűnik erősnek, a spanyol lélek mélységeit sokkal sekélyebb, némileg közhelyesnek tűnő módon járjuk be, ugyanakkor a film kifejezetten üdítő, a végkifejlet felé erősödő tragikus hangnem itt oldottabb, és heppiend is van, a realitástól végképp távol, valahol a gyermeki fantázia és a szürreális határán.
A színészek itt is remekek, Mathilda May gyönyörű, a kisfiút alakító Biel Durán ügyes. Van benne azonkívül még szép motor, tejivás, baguette evés, alsónemű lopás fetisizmus céljából, telihold, sok sírás, sok szerelem, ilyesmi.
