P, mint Petőfi. Miért őt választottad a darab hősének?
Az igazság az, hogy eredetileg nem Petőfiben gondolkodtam. Nagyon meghatározó olvasmányélmény volt számomra Viktor Pelevin: T című, 2009-es regénye. Annyira inspirált, hogy elkészítettem a több mint ötszáz oldalas kötet dramatizált verzióját, amiről 2013 közepe táján végérvényesen kiderült, hogy eredeti elképzeléseim szerint tökéletesen megvalósíthatatlan. A T címszereplője tulajdonképpen egyfajta Lev Nyikolajevics Tolsztoj parafrázis, én pedig elkezdtem gondolkodni, ki is lehetne a mi Tolsztojunk… És hát ezen ugye igazán nem kellett sokat tépelődni. Már a T átiratban is nagyon erős volt a szerepjátszás és az öndefiniálás témaköre, és egész konkrétan a színházi tematika. Petőfi Sándorunknak pedig éveken keresztül nagyon komoly színészi ambíciói voltak, melyről csak igen nehezen, komoly kudarcsorozat következtében mondott le. Már ha egyáltalán lemondott róla igazán, ott legbelül. Ilyen értelemben Petőfiről hamar kiderült, hogy sokkal ideálisabb lehet ahhoz a témához, és gondolatkörhöz, ami engem igazán foglalkoztatott. Az alapötletet felvázoltam Kovács Zoltán barátomnak, csoporttársamnak, jelenlegi rendezőtársamnak, akivel kocsmaasztal mellett, pár korsó sör fölött - tehát a lehető legideálisabb körülmények között - annak rendje és módja szerint lebonyolítottunk egy több órás brainstormingot. Máig úgy emlékszem az inárcsi estére, mint az egyik legintenzívebb, egy ültő helyemben átélt flow élményemre. Nem mellékes szempont, hogy Zoli már korábban is behatóan foglalkozott Petőfivel. 2009-ben az egyik rendezője volt, az akkor még csak pár éves KB35 Társulat első nagy sikerének, a Kaleidoszkóp versfesztivál díjas Ki Vagyok Én című verses darabjának, amiben kizárólag Petőfi verseket alkalmaztunk színpadra. Ma is úgy érzem, hogy a komoly ambíciók, és a felkészültség szerencsésen találkozott kettőnk személyében.

Mennyiben gondoltátok újra Petőfi alakját?
Én úgy érzem, bátrak voltunk e tekintetben. De nagyon kíváncsiak vagyunk, mit mond majd erről a közönség. Úgy tapasztaltam, hogy van egy sok esetben negatív előjelű Petőfi kép. A toposzok, a címkék. Ki tudja, tán a tananyag, a történelmi jelentőség, akár a jellegzetes verselési stílus következtében. Ha, és amennyiben igazam van, és valaki felfedezte már magában az ilyen jellegű Petőfitől való idegenkedést, annak pláne kellemes meglepetésben lehet része, mert szándékaink szerint sok minden történik majd a darabban Sándorunkkal, amire egyszerűen nem számíthat a néző, aki beül megnézni egy „Petőfis előadást”…

Mitől válik egyedivé, érdekessé a ti Petőfi-ábrázolásotok?
Számomra első sorban amiatt érdekes Sándorunk, amit képvisel az előadásban. Ez pedig a folytonos öndefiniálás kényszere, és az a fajta örök nyughatatlanság és elégedetlenség, ami nem engedi megállapodni. A mi Petőfink – nem mellesleg alig szerepel saját nevén, és ez nem véletlen – nem hagyja beskatulyázni, címkézni magát, mindig megújul, mindig más arcát mutatja. Ehhez felhasználja, sőt kimeríti a szerepjátszás nyújtotta lehetőségeket, és egyfajta szituacionista felfogásban veti bele magát a helyzetekbe, magával rántva, és így helyzetbe hozva közvetlen környezetét; első sorban kollégákat, de akár szállásadót, járásbírót, vagy akár saját édesapját is. Önmagában persze gondolatilag ez nem volna elég nekünk. De ha kísérletet teszünk rá, hogy megértsük ennek a belső kényszernek a miértjét, akkor nagyon izgalmas lehet körüljárni a kérdést: honnantól beszélünk önazonosságról és színészkedésről? És van-e egyáltalán olyan, hogy az ember nem szerepel, nem játssza meg magát? És nem akar megfelelni egy bizonyos képnek a környezete, netán saját maga felé? Sándorunkkal kapcsolatban leginkább ezek a kérdések foglalkoztattak minket Zolival.

Mennyiben jelenti a darabbeli Petőfi az irodalom-történeti Petőfit? Vagy nálatok a híres költő pont, hogy maga a tépelődő átlagember?
Senki ne számítson történelmi fejtágítóra, vagy szépirodalmi estre. Mint említettem, volt Zolival egy általunk izgalmasnak gondolt koncepciónk, és ennek szolgálatába állítottuk Petőfit, mint egy fiktív történet fiktív karakterét. Ugyanakkor sok esetben konkrét életrajzi adatokból indultunk ki, és Petőfi versekből is sokat merítettünk. Sőt, úgy beleszerettünk az egyik vándorszíntársulat színlapjának névállományába, hogy teljes mértékben átvettük a neveket. És nem, a mi Sándorunk sem gondolataiban, sem cselekedeteiben nem mondható átlagembernek. Sokkal inkább egy igazi csodabogár. Átmenet az önmagát kereső zseni, és egy komplett hülyegyerek között. Erre külön hangsúlyt fektettünk. Szélsőséges, kiszámíthatatlan, sőt gyakran következetlen. Hogy egy majdnem-klasszikust idézzek: igencsak „összefüggéstelenül viselkedik” olykor.

Fontos számotokra a néző, a velük való gondolkodás. A költő történetébe hogyan és mennyiben vonjátok be a közönséget?
Nos. A kérdés alaposabb megválaszolása nagyon komoly spoiler veszélyét rejti magában. Legyen elég annyi, hogy eredeti értelemben vett bevonás és interakció nem jellemző az előadásra, legalábbis nem abban az értelemben, hogy megkapja a klasszikus résztvevői színházi címkét. Sándorunkkal teljes egyetértésben mi sem szeretjük a skatulyákat. Annyit elárulhatok, hogy ha ügyesek vagyunk, akkor nemcsak a főhős, de a néző is be fog járni egy utat, és olyan körülmények között találkozhatnak, amilyenre egyikük sem számított.

Hogyan győznétek meg az érdeklődőket, arról, hogy igenis lehet azonosulni a címadó költővel még 2018-ban is?
A legfontosabb érvem egész egyszerűen az, hogy a darab főszereplője, és maga az előadás modern. Modern, a szónak azon értemében, hogy olyan kérdéseket boncolgat, ami öröktől foglalkoztatja az embert, és jó eséllyel mindig is foglalkoztatni fogja. Bizonyos gondolatok, témák remélhetőleg soha nem fognak kimenni a divatból. Mint ahogy modern mű az Antigoné, ami felveti a hatalommal való szembehelyezkedés és lázadás kérdéskörét, és modern mű például az Othello, feltéve hogy az emberek nem szűnnek meg féltékenyek lenni, és manipulálni egymást. A mi előadásunk központi témája a szabadság, és a szabadság átélhetősége. Merem remélni, hogy ez sem fogja elveszíteni sohasem az aktualitását. Persze én valahol naiv vagyok, és idealista. Meg aztán ott van az az élmény, amikor az élet egész konkrétan utolér minket bizonyos témák tekintetében, miközben hosszasan dolgozunk egy anyagon. Minden különösebb szándékoltság nélkül lettünk fájdalmasan aktuálisak a darabban felbukkanó előítéletesség, - gyűlöletkeltés, és a hatalommal való visszaélés – vagy a szexuális zaklatás témakörében például. Sőt. Elmondhatom talán, hogy egy idő után azon kaptuk magunkat Zolival, hogy az ötletek mennyisége miatt számunkra fontos szálak kibontásáról, vagy egyáltalán beexponálásáról le kell mondanunk, hogy ne vigyük le a fókuszt a fő kérdésfelvetésünkről. Személy szerint nekem ez esetenként különösen nehéz volt. Annál inkább, mert az anyag minden további nélkül lehetőséget adott volna például a Habsburg birodalmon belüli, szabadságharc előtti, és a mai magyarországi helyzet diszkrét párhuzamba állítására. Szerettem volna, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a vándorszíntársulat életmódja, és a mai függetlenek helyzete. Na, ez például rendesen ott rekedt a virtuális DVD extráim között. És egy zárógondolat. Hangsúlyoztam itt nem egyszer, hogy Sándorunk micsoda egy deviáns, miközben Zolinak is teljesen igaza van; Sándor a maga exrém módján ugyanazokkal a démonokkal viaskodik, mint egy mai magyar fiatal, aki - meglehet talán idejekorán - olyan döntések elé van állítva, mint önmegvalósítás, vagy biztos egzisztencia; bohém - élj a mának életfelfogás, vagy felelősségvállalás; végletes szenvedélyes szerelem, vagy józan felfogás és mérlegelés. Petőfi verseit lehet szeretni, meg nem szeretni, minden további nélkül. De a mi Sándorunk nem a felszínt kapirgálja, hanem mélyre megy. Mélyebbre jut önmaga megismerésében, mintsem ő maga gondolná, és mélyebbre, mint amire bármelyik néző fel lehet készülve.