zene: Ennio Morricone
vezényel: Ennio Morricone, David Bedford
kiadás éve: 1986
kiadó: Virgin Records
játékidő: 47:53

A brit filmdráma forgatókönyvét Robert Bolt jegyzi, aki megtörtént eseményeket alapul véve vetette papírra "A misszió"-t, mely végül nemcsak a közönség körében alkotott hatalmas sikert, hanem gyakorlatilag minden fontosabb díjkiosztón is: az Oscar- és a Golden Globe-gálán, a Cannes-i Filmfesztiválon, a BAFTA-n egyaránt szobrokkal halmozták el. A Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével készült produkció amellett, hogy a nyolcvanas évek egyik meghatározó mozija lett, a halhatatlan klasszikusok sorába is bekerült, ami a történetnek, a színészi alakításoknak, a rendezésnek, a mesés helyszíneknek, s nem utolsósorban a zenei kíséretnek köszönhető.

A tizennyolcadik század Dél-Amerikájában a misszionáriusok különféle törzseken belül igyekeztek hirdetni a kereszténységet. Bár a térítést a Spanyolországból érkezettek kezdték, egy 1750-ben köttetett egyezség eredményeként a spanyolok által felügyelt jezsuita Paraguay egy részét át kellett engedniük a portugáloknak, amiben hét misszió is érintett volt. E folyamat lebonyolítása azonban csupán az ezzel kapcsolatos papírmunka tekintetében volt békésnek mondható, a valóságban ugyanis mindez vérengzésbe torkollott, lévén a helyi guaranik mindkét hódítótól védeni kezdték otthonukat, ellenállásuk tetőpontjaként pedig kirobbant a két évig tartó guarani háború. A Roland Joffé által rendezett alkotásban mindezt a spanyol jezsuita pap, Gabriel atya (Irons) szemszögéből követhetjük figyelemmel, aki az érintett missziók egyikében teljesít szolgálatot. Hozzá csatlakozik a tetteivel kapcsolatban megbocsájtást remélő, s nemrég megtért portugál zsoldos, Mendoza (De Niro) is, és e két férfi nemcsak a béke időszakában, hanem a borzalmak során is egymás mellé áll, hogy az őket befogadó törzzsel együtt szálljanak szembe a hódítókkal.

Ennio Morriconét a film producere, Fernando Ghia kereste meg ezzel a projekttel, aki az 1972-ben forgatott "Forza G" című akcióvígjáték kapcsán került először munkakapcsolatba a maestróval. Ghia tisztában volt azzal, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét, lévén Morricone egy ideje már rendre elzárkózott az angol nyelvű produkcióktól (ezen belül is leginkább a hollywoodiaktól), megelégelte ugyanis, hogy nem értékelték kellően tehetségét, valamint hogy ismertsége ellenére egy-egy ilyen munkáért akkoriban annyit kívántak fizetni neki, mint másodvonalbeli tengerentúli pályatársainak, amit méltóságon alulinak tartott. A producer azonban hajthatatlan volt, így végül elérte, hogy Morricone megnézze filmjét, amit követően az olasz művész azt mondta, hogy nem vállalja el a megbízást, mert túlságosan erőteljesnek érezte a látottakat ahhoz, hogy vele egyenértékű score-t komponáljon. Kettejük további egyeztetései azonban odáig vezettek, hogy sikeresen szerződést kötöttek. Morricone három főpillért határozott meg magának: a jezsuiták zenei világának tükrözését, amit elsősorban a latinul éneklő kórus bevonásával ért el, az eltérő kultúrák érzékeltetését, amihez különféle ütősöket, valamint pánsípot alkalmazott, illetőleg az őslakosok ellen elkövetett borzalmak szimbolizálását, amit zaklatott, helyenként enyhén disszonáns témákkal oldott meg. Ezek, valamint Gabriel atya oboára íródott témája egy igen színes és értékes aláfestést eredményeztek, melyben nyomát sem találni annak - a maestro zenéinek egy részére érvényes - ténynek, miszerint a főtémán kívüli részek már nem fülbemászóak, hanem underscore jellegűek.

A legtöbben a "Gabriel's Oboe" című tracknek köszönhetően ismerik e muzsikát, melynek fülbemászó oboaszólója s az azt kiegészítő zenekari játék egy csapásra képes magával ragadni a hallgatót. Hasonlóan kulcsfontosságú azonban az "On Earth As It Is In Heaven" - ennek variációja később a "Vita Nostrá"-ban, valamint a "River"-ben is felbukkan -, mely első hallásra olyan hatást kelthet, mintha a kórusos és a szimfonikus részek egymástól függetlenül íródtak volna, s csupán az utómunkálatok során, egy kísérletezgetés folytán kerültek volna egymásra. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy miként változik e két alkotórész dominanciája: míg eleinte a zenészek vannak előtérben, addig a végére a kórus győzedelmeskedik, mely megoldás a magukat civilizáltnak vélt hódítók és a guaranik közötti viszony szimbolizálására is szolgál. Káprázatosan gyönyörű darabok továbbá a "Falls", a "Climb", valamint a kellemes gitárszólóval megtámogatott "Brothers" címet viselő tételek is. A bennszülötteket - akik egy részét angolul csak keveset beszélő dél-amerikai őslakosok alakítottak - különféle ütős szólamok, továbbá pánsíp révén jeleníti meg Morricone, amelyekre olyan darabok esetén helyez kiemelten nagy hangsúlyt, mint például az "Asuncion" és a "Guarani", ahol a zaklatott szólamok révén már egy feszültebb muzsikát hallhatunk.

Az imént kiemelt tételek között azért lapul néhány nehezebben befogadható darab is (mint a "Remorse" és a "Refusal"), ám számomra nem ezek képezik e zseniális kompozíció fekete foltjait, hanem a kereszténységet szimbolizáló "Ava Maria Guarani" és "Te Deum Guarani" címet viselő kórusművek, melyeknek köszönhetően képtelen vagyok maximális pontszámot adni a muzsikára. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez a film alatt remekül helytáll, és hogy zeneszerzői oldalról is tökéletes elgondolás ilyeneket illeszteni a képsorokhoz abban az esetben, ha a produkció ilyen mérvű vallási vonatkozással bír, engem azonban olyannyira zavarnak, hogy minden esetben kíméletlenül léptetem tovább a lemezt.

"Meggyőződésem volt, hogy én nyerem meg az Oscar-díjat. Nekem kellett volna megkapnom, különösen, ha azt nézzük, hogy abban az évben a 'Jazz Párizsban - Round Midnight' aláfestése nyert, melyet bár Herbie Hancock jegyez, ám nem önálló kompozícióként, hanem adaptációként. Így nem lehet összehasonlítani az enyémmel. Ez egy lopás volt" - nyilatkozta később a mostanra már életmű-Oscarral jutalmazott szerző, akivel kapcsolatban a filmnél közreműködő munkatársai is megerősítették, hogy rendkívüli mértékben csalódott az Akadémia 1987-es döntése miatt (e díjkiosztót egyébként ebből a szempontból mai napig a legellentmondásosabb eseményként tartják számon). Ettől függetlenül azonban a zene érdeme megkérdőjelezhetetlen (ahogyan a Golden Globe- és BAFTA-díjai is), s a bizottság elismerésének hiánya ellenére számos olyan filmes fórumon is pozitív előjellel említik Morricone munkáját, ahol egyébként az aláfestéseket nem szokás kiemelni. Nem csoda hát, hogy a maestro koncertrepertoárjának szerves részévé vált a több mint tízperces "The Mission" című egyveleg, amely hangversenyeinek egyik legünnepeltebb darabja, emellett pedig a 2002-es Salt Lake-i Téli Olimpiai Játékok is képezhette.

A filmzenealbum a mozipremierrel azonos időszakban látott napvilágot bakeliten, kazettán és CD-n (utóbbi változat kétféle borítóval is rendelkezik attól függően, hogy európai vagy tengerentúli változatról van-e szó), 2000-ben pedig a Virgin utánnyomást is készített - sajnos azonban a szó legszorosabb értelmében vett utánpótlás történt, sem a CD bővítésére, sem pedig masterelésére nem került sor. A közönség mellett pedig idővel az amerikai ítészek is fejet hajtottak Ennio Morricone előtt: az AFI (Amerikai Filmintézet) a 100 Years of Film Scores listájának huszonharmadik helyén tünteti fel "A misszió" muzsikáját.