Manoel de Oliveira 101 évesen rendezte meg a Szeszélyes szőkét, ami nem valami jó film, de lehet-e ilyen körülmények között bármit is mondani azon kívül, hogy még sok boldog születésnapot kívánunk.
Az idős, portugál rendező (1908. december 11 - ) saját bevallása szerint a 90-es évek óta a második kamaszkorát éli, és évente készít egy új filmet. A Szeszélyes szőke a 19. azóta, de fiatalkorában még 16-ot rendezett. A munkamániás Oliveira egyedül a Salazar-korszakban nem dolgozott, akkor jobbnak látta, hogy inkább a felesége birtokán kertészkedjen.
hirdetés
Oliveira tavaly írt egy levelet a New York Timesnak, amiben az állt, hogy úgy gondol az új filmjére (Angelica különös története) "mint minden művészeti forma szintézisére. Megpróbálom egyensúlyban tartani a film négy alappillérét: a képet, a szót, a hangot és a zenét". Ez így 101 évesen simán megy neki, a Szeszélyes szőke című filmbe pedig még egy kis moralizálás is belefért.
A történet úgy kezdődik, hogy a szegény könyvelő fiú beleszeret a legyezőjét forgató, szemben lakó lányba. Addig-addig ügyeskedik, amíg az úrilány közelébe férkőzik, és érzelmei viszonzásra találnak. Hosszú és alapos próbatételek, meg néhány pukedlis csók után végre elnyerhetné az egyébként barnahajú szőke kezét, de akkor történik valami, amire sem ő, sem a néző nem számít.
A filmben mindent megtalálhatunk, amire egy normális történetvezetéshez szükség van, de ennél nem sokkal többet, ugyanis nem több, mint a 19. századi novella vizuális illusztrációja. Egydimenziós, lineáris és természetesen hármas tagolású - de hát mi kivetnivaló van ebben? Ha valaki egyidős a filmtörténettel (a fekete-fehér, némafilmkorszakban kezdte, az 1931-es Douro folyóról szóló dokfilm volt az első filmje), akkor nem nagyon tudja másképp csinálni.
A kézcsókok, az elit irodalmi szalonok, az örökösödés körüli balhék, és az elmaradhatatlan legyezők világát szépen bemutatja, még akkor is, ha azt nem sikerült maradéktalanul bedíszletezni, a jelen díszleteit viszont nem tudja kihasználni. Ha ezt a se nem ilyen, se nem olyan világot pedig egy kicsit avíttasnak, meg unalmasnak tartjuk, találjuk fel magunkat és figyeljünk a részletekre.
Persze lehet Oliviera bácsira mondani, hogy ez csak egy bulvársztori, egy kuriózum, "né' má', százéves és filmet csinál". De ha így lenne, akkor is mi van? Mást a kefír, őt a filmezés tartja életben. Kell ennél jobb élestratégia? 10/10, naná, vagyis boldog 102.-et!
