Másrészről viszont Sheridan mégiscsak bemutatott valami maradandót, mármint emlékezetünkben maradandót, számba is kellene venni, hogy mik azok. Egyrészt bemutatta, hogy az Amerikai kultúra sem szereti a másságot, az ír gyerekek fantáziadús, saját maguk által készített ruhái az álarcosbálon alulmaradtak a boltban vásárolt űrember és rajzfilmfigura jelmezek mögött. Kis részlet, de nagyon fontos. Az Amerikába bevándorló ír család, melynek letelepedéséről szól látszólag a film, egy drogosok lakta házban köt ki. Ennek a háznak az életét is bemutathatná a film, de csak apró szösszeneteket látunk, meg néhány heroinistát kérincsélni. Meg a pusztulást, a legvégső stádiumot, az ordító szomszédot, aki egy fekete ember, és mintha mágiát is művelne, hogy fehéret leginkább, azt eleinte nem lehet tudni, félelmetes is, de nagyon. Aztán persze szerencsére hamar kiderül, hogy az ordító szomszéd nem valamiféle tömeggyilkos, szomorú, hogy általában az szokott lenni, és semmi mást nem kapunk csak egy átlagos idegbajt. Sheridan szerencsére pont arról beszél nekünk az Amerikában, hogy le kell küzdeni minden előítéletet. Kiderül, hogy a szomszéd fekete embernek (aki egyébként éppen haldoklik, és az elvonási tünetek miatt ordibál leginkább) pontosan annyira van szüksége az ír családra, mint az ír családnak a fekete emberre, aki visszaadja nekik a hitet, melyet elvesztettek gyerekük halála után. Ráadásul kiderül, hogy a férfi a nőt, a nő a férfit hibáztatja a kisgyerek halála miatt, ami nem kis feszültséget okoz közöttük, mégis ez a csöpp kis család, minden probléma ellenére megpróbál normális, sőt boldog családi életet élni.

Sikerül is nekik, mármint a normális, boldog élet (úgy is lehetsz boldog, ha vannak problémáid!), bár (és itt jön néhány probléma) a rendező még véletlenül sem meri ábrázolni szegénységüket, pedig volna miről beszélni (sőt saját tapasztalattal is bír az ír Sheridan). Aztán még véletlenül sem meri végigvinni azt a szálat, hogy a férfi, aki óriási pénzt veszt egy gyerekjátékért folyó versenyen (egyébként E. T.-t lehet nyerni, ami jellemző: szeretetből hogy lesz üzlet), egyáltalán nem tud elhelyezkedni, mert gyengék a színészi képességei. Nem. A pénzt az utolsó pillanatban visszanyeri, így lesz az apából hős, a színészi munka meg előbb utóbb ölbe csöppen, melyben életszerűség nem sok van. Miért nem meri ábrázolni Sheridan a szegénységet és a vesztést? Mert ezek hollywoodi tabuk. Tabut megszegni viszont "halálos" (mármint szakmailag) bűn. Ráadásul Hollywoodban nem lehet szegény és vesztes még akár boldog is, hiszen pont ez a hollywoodi logika: a pénz és a karrier boldogít csak. (Amely, mint tudjuk, Amerika egyik legnagyobb globális hazugsága, mely ráadásul milliónyi ember életét keseríti meg. Egyrészt azokét, akiknek sikerül, másrészt azokét, akiknek nem. Vagyis Hollywood nem más, mint a nagy boldogtalanságipar.)

Amiről mégis beszélt sokat az ír filmrendező, az az empátia. Történetünk kis családjának egy dolgot kell alaposan megtanulniuk, méghozzá azt, hogy empátia nélkül elvesztek az amerikai dzsungelben. No, nem azért mert rajtuk kívül mindenki rendelkezik ezzel a képességgel, éppen ellenkezőleg. Igen kevesen rendelkeznek empátiával Amerikában. - És ebben igazat is adhatunk Sheridannak, bár tegyük, hozzá, hogy azért Európában is közel azonos a helyzet: kezdünk tökéletesen érzéketlenné válni. - Hanem azért, mert ez az egyetlen út ahhoz, hogy jól érezzük magukat ebben a dzsungelben.

No, de miért kezdünk érzéketlenné válni? Ha a filmhez méltó választ szeretnék adni a kérdésre, akkor nem tehetek mást, mint hogy a filozófiához, a bölcselethez fordulok. A keresztény-zsidó kultúrkörből származó ember a belé nevelt bűntudattól szabadulni nem tud, ezért csak magára figyel. Egyrészt. Másrészt már rég nem foglalkozik a lét alapvető kérdéseivel, az élet és halál, a szeretet és gyűlölet, a szenvedély és unalom kérdéseivel, az erkölcs és erkölcstelenség problematikájával. Ezért, ha mégis találkozik vele, akkor összeroppan. Erről is szól ez a film. Arról, hogy foglalkozni kell a lét alapvető kérdéseivel, ha az ember ép, szabad és friss szellemét meg akarja tartani. Ehhez viszont nyitottság kell a világ dolgai iránt, minden másság iránt.

Szépen, okosan és kedvesen nevel Sheridan filmje arra, hogy empátia, vagyis nyitottság és beleérző képesség nélkül csak önmagunk árnyékaként közlekedhetünk, vagy szörnyű erőfeszítéssel csalhatunk színészi mosolyt az arcunkra, s a "nyertesek", a "kiváltságosak", a tudás vélt birtokosainak erőszakos, agresszív kirohanásaitól pezsdülhet a vérünk. Pedig csak szabadon kellene gondolkoznunk, éreznünk, figyelnünk önmagunkat és környezetünket. A halottakat elengednünk, az élőkre odafigyelnünk, az életet megélnünk, a szenvedély megszenvednünk, a halált pedig meghalnunk.

Ahogy Nemes Nagy Ágnes írja a Fák című versében: "Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe."