A nagy füzet

Ennek a filmnek van valamije, ami a filmgyártás 135 éves fennállása óta kevés filmnek van: lelke!

Szász János filmjéről el lehetne mondani, hogy milyen kiválóan érti és dolgozza fel az alapanyagát (A nagy füzet, Ágota Kristóf), milyen remek a dramaturgia, milyen szépen egészíti ki az alapművet a kreatív megoldásaival, milyen tökéletes korrajz, milyen ideális a színészgárda és így tovább. Lehetne 2 flekk hosszúságban szakmázni és dicséri. Lehetne sorolni Szász János többi filmjét és - jogosan - bizonyítani, hogy egy nélkülözhetetlen alakja a magyar filmművészetnek és munkássága egyedülálló érték. Lehetne. De én A nagy füzet c. adaptációját egyetlen szóban fogom jellemezni, mert ennek a filmnek van valamije, ami a filmgyártás 135 éves fennállása óta kevés filmnek van. Lelke.

Mielőtt bármiféle szó esnék magáról a filmről, először is kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy milyen örömteli volt a fogadtatása. Persze már két hete ettől hangos a legtöbb kulturális folyóirat, azonban ez egy olyan hírérték aminek igenis a csapból kell folynia. Arról van szó kérem, hogy a közép-európai régió egyetlen és egyben legnagyobb „A”kategóriás filmszemléjén, a Karlovy Varyban megrendezendő Nemzetközi Filmfesztiválon, versenyfilmként debütált, és mindjárt el is nyerte a Kristály Glóbusz díjat és az Europa Cinemas díját. Emellett pedig a filmet Oscar díjra nevezi a magyar jelölő bizottság. Ennyit feltétlenül érdemes megjegyezni és tessék erre büszkének lenni. Nem csak azért, mert magyarok vagyunk, mert nálunk játszódik a történet, hanem azért, mert egy remek példája annak, mikor egy művészt a művészeti ágazata értékel és elismer.

Aki már látott Szász János filmet, a Woyzecket, a Wittman fiúkat, az Ópiumot, az nagyjából sejtheti milyen kérdésekkel fogja a rendező úr ütköztetni a nézőit ebben a mostaniban is. Aki nem látott egyet sem, javaslom mielőbb pótolja.

Szász közvetítésével használt lélektani és erkölcsi kontrasztok most is tökéletesen működnek. Pedig lássuk be, a morális válságot nehéz egy filmben jól szemléltetni. Mivel rengeteg dolog szól közbe és csorbíthatja a végterméket, ezért jól meg kell ágyazni a dilemmának, hogy érthető és érezhető legyen. Itt viszont létjogosultságot nyer még a gyilkolás, a szenvedés, a becsület, a megromlás, a naivitás és a gyermeki ideák kérdésköre is. Hiszen a történet fókuszában egy tizenéves ikerpár szerepel, akiket anyjuk (Bognár Gyöngyvér) menekít a háború elől vidékre, a zsémbes, smirgli modorú nagyanyjukhoz (Molnár Piroska). A lehetséges halált ezzel elkerülve bár, de megannyi olyan hatásnak és változásnak kitéve ezzel a gyermekeit, amiről a film után sem képes eldönteni a néző, hogy melyek voltak jók, melyek rosszak, és melyek a szükséges rosszak.

A háború – és annak minden velejárójának – ábrázolása gyermekszemen keresztül talán az egyik legmegrázóbb eszköz, mindegy ki/mi használja. Szász János szívén viseli ezt a fajta megközelítést, hisz már nem először alkalmazza (A holokauszt szemei, 2000). Felkészültsége, munkája az egész játékidő alatt érezhető. A testvérpár (Gyémánt László és Gyémánt András) hidegrázós átéléssel alakítja szerepét az első képkockától az utolsóig. Ahogy napról napra lejegyzik az apjuktól (Ulrich Matthes) kapott füzetbe az eseményeket – az élet leckéit, ha úgy tetszik –, ezzel elénk tárva a gyermeki psziché gyönyörű, kibogozhatatlan és a maga módján veszélyes mélységeit, már-már pszichoanalitikai utazásnak hat. Minthogy az ikrek itt nem szőke, göndör, mosolygós, kékszemű kis tündérkék. Ezek hús-vér, valóságos kamaszok, akikben benne van a romlás. És amit egy háború által összekuszálódott városka elő is hoz. A túlélés törvénye, a szenvedés szintjei, az árulás, az ok nélküli és az okkal való gyilkolás, a veszteség és az összetartozás révén válnak kiforrott személyiséggé.

Ez a film remek alapanyagot választott, és Szász Jánosnál gondosabb kezekbe nem is kerülhetett volna a rendezés. Néhol elvett az eredeti műből, néhol hozzátett, de ez úgy hiszem előnyére vált az opusnak.

Objektivitásra való törekvésem mellett minden bizonnyal átérződik a szubjektív szimpátia és ragaszkodás, ezért inkább tekintsétek ajánlónak ezt a cikket, mintsem kritikának. Azonban még így sem merem azt mondani, hogy mindenki menjen el a filmre. Akik már régóta várják, hallottak róla, olvasták a könyvet, mindenképpen. Akik nem, azok előbb lelkiekben készüljenek fel. Én személy szerint szívesen ajánlanám 11/12. osztályos tanulóknak is, mert jobban ki lehet magozni, hogy milyen is volt a németek végnapja és az orosz elnyomás kezdete Magyarországon, mint egy tankönyvből, de nem tudom, hogy ezzel ártanék vagy használnék-e. Mert ez egy kemény film. De lelke az van!

Szerintem: 90%