A nagy varázsló

  • Marik Noémi / CRITICAI LAPOK ALAPÍTVÁNY

Egy hatalmas kockás szőnyegen, neoncsövek között zajlik Caryl Churchill, a XX. század ma ünnepelt angol drámaírónőjének modern tündérmeséje Zsótér Sándor igézetében. És mi körbeüljük ezt a csodaszőnyeget, amely alatt egy egész alvilág rejtezik. Churchill története mesekaleidoszkóp: Holle anyó, tündérek, boszorkák, csodálkozó Alice, három kívánság, jó és rossz testvérpár, megváltó csók, arany és varangyok, jutalom és büntetés koncentrátuma. Zsótér felveszi a versenyt e mesevilággal, és a Churchill-Hamvai fonetikai asszociációkhoz, halandzsa nyelvhez és történethez hasonulva teremti meg a képi világot - egy látomásvilág és a rideg valóság anzikszát.

Mese, parabola és hallucinatív képek sora az előadás (néhol már Danny Boyle Trainspottingjának heroinittas vízióit idézve), melyben belső történések, lélekélmények villódznak el előttünk, érzelmek zűrzavara. E hallucinációkban fura fényt kapnak a valóság tárgyai is: a szétszedhető fotelágy, a piros porszívó, a gömb alakú tévé, a babakocsi, a mikrohullámú sütő, sot még a csecsemő is mind játékvilággá kicsinyül. (A díszlettervező Ambrus Mária.)

Zsótér hintába hasaltatja Iglicét is: ég és föld között lebegteti, mindkét világ honosává téve: s közben minket is elrepít egy valóságon túli világba, és mi lebegünk, lebegünk is e varázslatban.

A szeretetre éhező kis Iglic Börcsök Enikő aki Kattrin némaszerepe után most eszeveszetten szövegel. Született iglic: elképesztő, ezerarcú átváltozóművész, lebilincselő bűbájoló. Birtokában van mindennek, ami az iglicséghez kell - és mi ész nélkül el is hiszünk neki mindent, vegyen fel bármit, fehér szormók csuhát, pizsamát ágytállal, fehér habos ruhát narancssárga turbánnal, rikító melltartót vagy ledurrant melegítőt (jelmez: Benedek Mari). Alakváltoztató, rontáshozó ősöreg boszorkány ő, aki halandzsájával, varázslásaival szédíti, bűvöli áldozatait - és minket. Szó-ópiummal kábít. Szeretetet koldul, s cserébe (vagy épp eléréséért) teljesíti kívánságai(n)kat, azzá változik, akire csak szükségü(n)k van - hiányai(n)kat pótolja. Olyan, mint az előadás szórólapján szereplő "megfordítható fej": egyszerre Hamupipőke és jótevő Tündér, kiszolgáltatott és mindenható. Buszmegállónyi kitárulkozásában, az eőoadás legelején tündérnyelven önti ki elénk élettörténetének mindennapjait: panaszkodik, zsörtölődik, háborog, anekdotáz és hahotáz - mesél-mesél a végtelenségig, egy gondterhelt kis manó minden vehemenciájával. Nagyon is életszagú halandzsa ez. E szólások, közmondások kifordításával, kontaminációjával, a fonetikai asszociációkkal és szójátékokkal megterhelt nyelv azonban nemcsak hogy nehezen érthető és követhető (ez még nem is lenne oly nagy baj, hiszen tündérnyelvről van szó), de ekkora mennyiségben, időtartamban nem bírja el a színpad, s ellankad a figyelem. Egy idő után pedig egyenesen feszengeni kezd az ember, attól tartva, hogy talán egyetlen mukkot sem fog végül érteni az előadásból. E halandzsa nyelv vezet be a halandzsák világába. Halandzsa a nyelv, halandzsa a történet, halandzsa a díszlet és a tér - halandzsa itt minden, de van benne rendszer. Halandzsa maga a dráma is: nincs igazi történés, akció, nincsenek igazi hősök, összecsapások, úgy tűnik, nincs igazi tét se. De hát kell-e annál nagyobb tét, mint hogy egy ember küzd az életben maradásáért, küzd azért, hogy szeressék? Szeretetet könyörög magának szánandó kétségbeesetten - az élete függ tőle. Végül azonban csak akkor éri el a célját (vívja ki Lily szeretetét), amikor nem trükközik, képmutatóskodik tovább - elesett, kiszolgáltatott, reményvesztett és lemondó lesz.

S hogy voltaképp jó vagy rossz tündér-e ő? Caryl Churchill Iglice izgalmasan megfejthetetlen és kiismerhetetlen - már éppen hinnénk el neki, hogy jó, s bíznánk meg benne, amikor hirtelen minden átmenet nélkül otrombán kegyetlen lesz (minduntalan s visszafoghatatlanul kibuggyan belőle a gonosz), a következő pillanatban azonban már megint kedves és esendő. Pusztít és teremt, átkoz és jutalmaz. Mert ő egy személyben a jó és a rossz, az erős és a gyenge (és emellett még annyi minden más) - borzongató, szeretni valón, sajnálni valón. Nemcsak azért tudja ugyanis oly könnyedén változtatni a külsejét, mert varázserővel bír, hanem mert összes alakváltozata mind ő maga. Többszáz éves tündérmanó és toporzékoló, akaratos kiskölök, idegszanatóriumi beteg és hajléktalanná görbedt öreganyó, frusztrált fruska és szívtipró öltönyös úr, végletek megtestesítője.

A két elcsavarandó fejű kiválasztott csitri, akiknek a bizalmába férkőzik s a nyakukra ül, és akikre neki nagyobb szüksége van, mint nekik rá: Lily és Josie magányos leányanyák.

Lily (Majsai-Nyilas Tünde) rózsaszín "celofánba" csomagolt, jóindulatú, butácska kis csaj. Walkmanjével, plüssállataival, műanyag világával ő áll a legtávolabb a tündérvilágtól, de természetes, civil beszédmodorával is a bűvös halandzsától. Szeretete is butácska, műanyag szeretet. Lily éretlen, gyermeteg, naiv - és gyereket vár.

Josie (Balázsovits Edit) épp az ellentéte: vad, dacos és lázadó, hidegvérű, flegma és kíméletlen. Őrülettel s látomásokkal küszködő gyerekgyilkos leányanya. (Mennyivel jobban áll Balázsovits Editnek ez az intim közeg, mint a nagyszínpad!) Balázsovits Josie-ja életre-halálra küzd e tündér-boszorka ellen. Küzd elméje tisztaságáért, ezért kényszeresen állandóan tisztogat valamit. Vakmerőn felveszi a versenyt az Igliccel, az őrület tudat alatti lidércével, s még az alvilágban is megmártózik (már az idegszanatóriumban is alá-alámerült e tündér pokolba, amikor a varázsszőnyeget magára húzta paplan gyanánt). Őt nem tudja legyőzni, megvesztegetni az Iglic, ő átlát rajta, s önszántából merül alá ebbe a világba, mert valami a zsigereiben húzza-vonzza oda. Lily lágy, Josie kemény; Lily csodálkozik, Josie gyanakszik. Például arra, hogy Lily babája váltott gyerek, akit az Iglic elcserélt - s gyanakszunk már mi is, hiszen a babát valóban az Iglic adta Lilynek, belőle szakadt ki, az ő melléből.

S hogy mi a végkifejlet - kinek-kinek melyik énje győz? Végül Lily adja be a derekát, s követi Iglicet az alvilágba, és ezzel szomorú véget is ér. A mese brutálisan pesszimista: a jó meghal, a megváltás elmarad. Hogy is van ez a szeretet? Belehal az ember, ha nem kapja, s belehal akkor is, ha adja? A tündérek világában mindenesetre visszaélnek vele, és saját szívét etetik meg azzal, aki jó.

Két kiváló táncművész, Zarnóczai Gizella és Vati Tamás vállalt alázatosan statisztaszerepet ebben az előadásban. Többnyire csupán a háttérben, a falhoz simulva jelennek meg, ám kettejüknek egy egész alvilágot kell megjeleníteniük, annak minden szenvedésével, nyomorával. Teszik is ezt rendkívül plasztikus koreográfiával, torz, groteszk mozdulatokkal. Csillogó estélyikben, szmokingban járó, csúszó-mászó, vonagló alvilági lények ok, Shakespeare Szentivánéji álom-világának fura tündérei, Puck-szerű figurái. Vascsontú Vérmumus és Vízilulu. Zarnóczai és Vati nemcsak remek táncosok, de remek színészek is (csupán a szöveg nem áll mindig jól nekik).

Többek szerint - köztük a fordítót, Hamvai Kornélt is beleértve - csak blöff, színházi átverés Churchill darabja, nem egyéb virtuóz nyelvi kavalkádnál. Lehet, ám Zsótér és az öt színész oly komolyan veszi ezt a blöfföt, s oly könnyeden, játékosan, oly hitelesen teszi elénk, hogy megszületik a csoda, a színpadi játék varázsa - és mi hajlandóak vagyunk inkább nekik hinni, mint a kétkedőknek.

Két szólamban.