zene: Alan Menken
   dalszöveg: Stephen Schwartz
   vezényel: Alan Menken
   kiadás éve: 1996
   kiadó: Disney Records
   játékidő: 57:00
 

     A Notre Dame-i toronyőr (a Disney-animáció reneszánszának utolsó előtti darabja) 1996-ban került bemutatásra. Számos nagy siker után a stúdió rajzfilmes részlegénél bekövetkezett az elkerülhetetlen színvonalcsökkenés, ami ugyanakkor nem a produkciók minőségének romlása, hanem a korábbi, etalonnak számító alkotásokhoz való viszonyítás okán volt elmondható. Don Hahn, a stúdió egyik vezető producere egy, Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jának történetét feldolgozó, képregényszerű kiadványt lapozgatva látta meg a történetben rejlő különleges, a Disney repertoárjában addig még nem szereplő gótikus hangulatú mese lehetőségét. A rendezéssel a Kirk Wise-Gary Trousdale duót bízták meg, akik A szépség és a szörnyeteggel már bizonyították, hogy értenek a szomorkás hangvételű történetekhez. Nagy lehetőséget láttak a karakterekben, a környezetben, és úgy vélték, minden adott, hogy ezt egy igen látványos, emlékezetes és érzelmes animációval tálalják. A produkció legnagyobb problémái a regény átdolgozásából eredtek, ami eléggé feszültté tette a viszonyt a kreatív csapat és a vezetőség között. Ilyen kritikus pont volt a főgonosz, Claude Frollo karaktere, aki Hugo művében az esperes volt, a Disneynél viszont egy világi embert kívántak megtenni a negatív szereplőnek. Így Frollóból főbíró lett, ami viszont azt is magával hozta, hogy a mondanivaló átalakult, mivel a Disney - Hugóval szemben - nem kívánta az egyházat kritizálni. Így a regényben szereplő képmutató és a cigányokat züllöttséggel vádoló egyház nem jelenhetett meg a filmben, sőt ennek szöges ellentéte került a moziba, hiszen az esperes a szegényeket éppen hogy segíti. Kritikus pont volt néhány szereplő kinézete is, hiszen például Quasimodót úgy kellett megalkotni, hogy egyszerre legyen rémisztő és a gyerekek számára kedves figura.

     Azt hiszem, az alaptörténet mindenki számára közismert, ám pár sajátos, disneys húzás miatt nem árt feleleveníteni. Claude Frollo, a város főbírája egy sötét, gyilkosságokkal és gyűlölettel teli éjszaka a torz gyermek, Quasimodo megölésére készül, ám cselekedetében a Notre Dame papja megakadályozza. Sőt úgy alakítja a szituációt, hogy a nagy terveket dédelgető Frollót végül jócselekedetre veszi rá, s a katedrális magányára kárhoztatott Quasimodo gyámságát erőszakolja ki nála. Az eltelt évek alatt a felnőtté érett, gyermeklelkű gnómot jó szívvel gondozza, ám megtiltja neki, hogy a templomból kitegye a lábát, így Quasimodo éveken át csak vágyakozik a külvilág után, s ebben csupán az életre kelő vízköpők a társai. Ám a városba egy cigánytábor érkezik, a színes forgatagban pedig feltűnik egy fiatal szépség, Esmeralda, aki megbabonázza a torzszülöttet, s ez arra készteti, hogy elhagyja a katedrális sötétjét, s kimerészkedjen az emberek közé. Ám Párizs lakosai nem fogadják kitörő örömmel a furcsa toronylakót, egyedül Esmeralda nyit felé, azonban a főbíró sem ezt a kapcsolatot, sem pedig a városra a tábor miatt rátörő vidámságot nem nézi jó szemmel.
     Az eredeti szinkronhangok többsége természetesen az egyes énekhangokat is szolgáltatta. A Disneynél most nem tartották fontosnak a nagy sztárokat, egyedül, Demi Moore, Kevin Kline és Tom Hulce neve lehet ismerős a stáblistáról, ám az énekhangokban az ismeretlenség nem mutatkozik hátrányként, sőt.

     A kilencvenes években egy Disney-rajzfilm esetén természetes volt, hogy annak zenéjét és dalait Alan Menken komponálja majd, aki 1996-ra már nyolc Oscar-díjjal rendelkezett. A stúdió újjászületését elhozó mozik sikerében Menken muzsikája kiemelkedő jelentőséggel bírt, legendás dalait nemcsak gyerekek, de bizony felnőttek is dúdolták, több pedig valódi slágerként a mai napig népszerű szerzemény. A Notre Dame-i toronyőr azonban egy új kihívás volt, mivel a történet más megközelítést igényelt, mint a korábbi mesék. Az európai, franciás környezet okán Menken a Broadway-musicalek világát az operettek zenei megoldásaival, jellegzetességeivel színesítette, néhány dal pedig egyenesen a nagy operettek dallamosságát idézi meg.
     A sötét, gótikus látványhoz a zene és a dalok is tökéletesen illeszkednek. A musicalrészletek megírása természetesen jóval korábban megkezdődött, hiszen a dalok az animáció szempontjából is kiemelt helyet foglaltak el. Menken szövegírója ezúttal Stephen Schwartz volt, akivel a Pocahontas dalain is dolgoztak már közösen. Az előre megírt számokból a filmbe végül nyolc került, ez a szelektálás sem volt szokatlan a Disneynél. Esmeralda templombéli éneke esetében pedig egy cserét is kértek a rendezők Menkentől: az eredeti "Someday" című dal helyett egy meghittebb nótát szerettek volna, ez lett a valóban csodálatos "God Help the Outcasts", melynek rádióváltozatát Bette Midler énekelte. Viszont a szintén megható "Someday" sem ment kárba, mivel popos hangulatú, áthangszerelt változata az All-4-One előadásában volt hallható, Nagy-Britanniában pedig az Eternal verziója került be a moziba. Azonban ezek a dalok már korántsem értek el akkora sikert, mint a korábbi rajzfilmeké, így az Oscar-jelölés is elmaradt, noha a nyitányként elhangzó "The Bells of Notre Dame" az egyik legjobb, legösszetettebb és zeneileg legkiforrottabb dal, amelyet Menken valaha írt.

     A score alaposan eltérő stílust képvisel a korábbi Disney-mozikhoz képest, mivel a történet sötét voltát, a gótikus katedrálist, az egyházat, a középkort kellett megjeleníteni, így egy masszív szimfonikus zenét írt Menken. A rengeteg harang mellett a kórusnak is kiemelkedő szerepet szánt, ám nem a korábbiakhoz hasonló musicales megszólalást, mivel az énekkar is beszáll a gótikus hangulat megteremtésébe, grandiózus hangzásuk pedig leginkább a Carmina Burana oratóriumszerű műfajához hasonlítható. Ez tökéletesen kijön a "Heaven's Light/Hellfire" tételben, leginkább a "Hellfire" részben, melyben a Frollo főbírónak hangot kölcsönző Tony Jay énekel, a gigászi erővel szóló kórussal vegyítve. Emellett gregorián és egyéb vallási, latin nyelvű ének is átszövi a kórusos részeket. A score-ban is felbukkan az énekkar, erre az egyik legjobb példa a "The Bell Tower", a "Humiliation" és a "Paris Burning", melyekben Frollo imént említett erőteljes ördögi témája hallható, olyan szenzációs szimfonikus körítéssel, melyet John Williamstől szokhattunk meg leginkább. A score-részek legjobb kórusos tétele azonban kétségtelenül a "Sanctuary!", melyről nemigen lehetne megmondani, hogy egy Disney-musicalhez tartozó kompozíció. A sötét és dinamikus, pokoli, oratóriumszerű tétel valószínűleg Menken egyik legjobb szimfonikus alkotása. A történet, ahogyan az várható, boldog véget ér, és ez zeneileg is megjelenik az "Into the Sunlight" formájában, melyben több téma is ötvöződik.
     Természetesen csendesebb pillanatokból sincs hiány, a jól ismert musicales hangulat is gyakori összetevő, és amik újdonságként megjelennek a korábbi alkotásokhoz képest, azok a cigánykarnevál vidám forgatagát aláfestő, nagyszabású szóló- és kóruséneken alapuló dalok. Ezek legjobbja a "Topsy Turvy", ahol az operettes zenei környezet a legjobban kiütközik, és ettől nem sokkal marad el a "The Court of Miracles" sem. A broadwayes világ leginkább az "A Guy Like You"-ban bukkan elő, míg a drámai, lírikus musicalességre a "God Help the Outcasts" a legjobb példa, melyet Heidi Mollenhauer ad elő, aki Demi Moore-t helyettesítette az ének esetében.

     A score Menken egyik, ha nem a legjobb aláfestése, mellyel tökéletes bizonyítékát adta annak, hogy mennyire sokoldalú, a musicalszerző skatulyát nem megérdemlő komponista, azonban a rengeteg megnyert Oscar-díj után esélye sem volt újra győzni, így csak a jelölésig vitte az aláfestés. A stúdió animációs részlege ezt követően egyre színtelenebbé vált, s ez Menken munkásságán is meglátszott, hiszen a szerző fénykora tulajdonképpen lezárult A Notre Dame-i toronyőr muzsikájával.