Zavarba ejtő filmet kap a pénzéért, aki jegyet vált A parkolás művészete című filmre, és nem azért, mert olyan szókimondó, vagy egyéb módon polgárpukkasztó darabról volna itten szó, mert hát mitől volna. Egész egyszerűen az ember elsőre nem tudja hova tenni. Először még nem is tűnik olyan egyértelműnek, hogy parkolóőrökről filmet készíteni baromság, pedig de. Lonny, amatőr rendező és főállású semmirekellő valóságshow-t készít, filmet a filmben, ilyenformán egy ál-doksit látunk tehát, amely a tilosban parkoló gépjárművek felkutatását, valamint tulajdonosaik megbüntetésének életveszélyes feladatát vállukon cipelő, már-már szuperhősi magasztalásig emelt főszereplő-karikatúrákról szól, akiket igenis tisztelni tessék. Kell-e tovább magyarázni, mitől érdemelte ki filmünk az abszurd vígjáték megjelölést?
Lonny kamerát rak barátja vállára, kerít valahonnan még egy épp munkanélküli ismerőst, aki a beígért éhbér reményében elvállalja a hangmérnöki teendőket, és így együtt egy dokumentumfilm, mit film: egész sorozat készítésébe kezdenek, mit sem törődve olyan marginális tényezőkkel, hogy egyiküknek sincs fogalma sem a filmezésről. A téma: a parkolóőrök mindennapjai. Látjuk máris Grant Parkert, ahogy büszkén viselt egyenruhájában portyázik a nagyvárosban, hogy fellelje azon álnok, a közlekedés zavartalan menete iránt ijesztően érzéketlen sofőröket, akik a társadalom egyetemes jólétének eszméjét figyelmen kívül hagyva tilosban parkolnak le gépjárműveikkel. Egy-egy ilyen antiszociális elem, ha lebukik, nem számíthat kegyelemre: a bűntény súlyosságától függően a parkolóőr, mint rögtönítélő, egyszemélyes bíróság hoz ítéletet, amely a büntetőcédulától kezdve egész a gépkocsi elszállításáig terjedhet. Az pedig már csak a parkolóőr (aki bár szigorú, de igazságos, mindamellett mégiscsak érző ember) jóindulatán múlik, hogy a megvesztegetésre tett kísérlet felett szemet huny-e jótékonyan, avagy súlyosbító körülményként értékeli.
Az olvasó most joggal teszi fel a kérdést, ez valami rossz vicc?, és a válasz: igen. Trent Carlson rendező (tehát az igazi, a filmmé, nem az ál-doksié a filmben - bonyolult felállás ez...) azt mutatja meg, hogyan viselkedhetnek a kamera előtt a mondjuk úgy, az átlagnál alacsonyabban iskolázott, mellesleg közutálatnak örvendő emberek, akik bár sejtik magukról, hogy csak egy fokkal értelmesebbek a parkolóóránál, ám az uniformisnak eufemizált munkaruhájuk viselete oly mértékben kölcsönöz számukra gőggel kevert hivatás- és öntudatot, hogy mindennapi tevékenységüket már-már a közszolgálatiság non-plus-ultrájaként élik meg.
Persze, hogy némi történetvonal is szövődjön az elejtett cselekménydarabokból, a parkolóőrök egyikét, ha lehet ezt mondani, a szakma Serpicóját, "brutálisan", mert hogy máshogy, gázolja kómába egy bosszúszomjas autós. A kollégák némelyike saját szakállára kezd nyomozásba, mert úgy véli, a rendőrség esetleg elmismásolja az ügyet. "A szálak messzire vezetnek..." Én kérek elnézést.
