Adam (Gyllenhaal) önnön egzisztenciális feladványába bonyolódik: filmnézés közben egy B-kategóriás fércműben megpillantja saját hasonmását, és lenyomozza a megszólalásig hasonló, sőt, talán vele azonos Anthonyt, a színészt.
A kanadai rendező 2010-ben vált széles körben ismertté Incendies című filmjével. Annak kritikai és közönségsikerét meglovagolva, és kihasználva az amerikai-kanadai stúdióhátteret, 2013-ban két újabb játékfilmmel jelentkezett: ez volt az Oscar-futamokba is bejutó Prisoners, valamint a héten a TIFF keretében vetített Enemy. A címek negatív konnotációján túlmenően a filmeknek még két feltűnő közös vonásuk van: az átlagostól kissé eltérőnek tűnő időtartamuk (a Prisoners jelentősen hosszabb is, az Enemy viszont némiképp rövidebbnek hat a valós egy óra negyven percnél, és talán ez is azt jelzi, hogy a játékfilmes hossz-konvenciók igen komoly változási folyamat kellős közepén vannak), valamint a kiemelt férfi főszerepe(ke)t alkotó Jake Gyllenhaal személye. S amennyiben komolyan vesszük azt a hipotézist, hogy Villeneuve személyében a műfaji mainstream habjaiból kiemelkedő újabb auteur-t azonosíthatunk be, akinek kézjegye felismerhető filmtől filmig (és ez egyszerre tudható be a szerzői intencióknak, valamint a szerzői elmélet mentén lépdelő kritikai apparátusnak), akkor további közös vonások is fellelhetőek.
Villeneuve alakjai radikálisan annak a térnek, építészeti struktúrának és szokásrendnek a függvényei, amelyben mozogniuk adatik: nem tudnak kilépni ezekből, s a filmek, köztük az Enemy jelentős részét ennek a meghatározottságnak az ábrázolása, illetve létrehozása teszi ki. Így aztán hőseinket gyakran látjuk ugyanott végigmenni, autót vezetni, ismétlődő, mindennapos cselekvéseket performálni: azaz nem egyszer mesélődik el az, ami n-szer történik, hanem (szinte) n-szer. Ennek következtében a hétköznapi megszokottság aurája vonódik köréjük, nagyon hamar, és bár a gyakori belsők (elsősorban jól egyénített magánlakások, illetve a főhősök mindennap frekventált munkahelyei, lásd az Enemy Adam nevű történelemtanárának heti előadását befogadó aulát) radikálisan szűkítik a szemszöget, a filmtér maga is lélegző entitássá lesz a sajátos céllal használt, nem szokványos módon megjelenített külsőknek köszönhetően. Az Enemyben Adam egy (feltehetőleg) torontói panelrengetegben lakik, és egy monumentális betonkolosszusba jár tanítani, a filmkép ugyanakkor messze elrugaszkodik a szomorkás, életkedvét vesztett karakter szubjektívjétől, amely egy állandó alsó kameraállást feltételezne. Gyakran kapunk légi felvételeket, akciófilmekből jól ismert „kiterített várost”, ám a hosszabb snittek inkább festői felületekhez és a mozis narrációból jól ismert humán perspektíva lenullázásához vezetnek el, ezzel is trenírozva a nézőt a rá váró feladatokra.
Adam ugyanis önnön egzisztenciális feladványába bonyolódik: filmnézés közben egy B-kategóriás fércműben megpillantja saját hasonmását a liftes fiú szerepében, és lenyomozza a megszólalásig hasonló, sőt, talán vele azonos Anthonyt, a színészt. Ám a plasztikus és emberi testektől üres, minden irányba terjeszkedő urbánus térben jóval azelőtt elveszettnek látszik, hogy a hasonmással való találkozása, majd a „mi lenne ha"-szerepcseréjük követhetetlen rétegei kimozdítanának a kényelmes filmnézői andalodásból. Jake Gyllenhall mint Adam, a történelemtanár időlegesen Jake Gyllenhaal mint Anthony, a színész-modell szerepét alakítja, illetve vice-versa, és nem egyszer ugyanazon a snitten belül vannak mindketten jelen, a már megszokott ismétlődő helyszíneket, mozdulatokat és cselekvéseket belakva. Az Enemy igazi kihívása szerintem az, hogy a filmes narratíván belül kiépülő azonosság-képzési anomáliákat felfogjuk és egy újabb beágyazott narratív szint elemeiként működtessük őket: akárcsak Anthony, a színész állapotos felesége, aki az ágyába bebújó Jake Gyllenhaalt, mint Adamot (aki Jake Gyllenhaalt, mint Anthonyt alakítja) először Anthonynak hiszi, majd elfogadja az Adam alakította Anthonyból megképződő Adamot is a film végén.
Ehhez a számomra nem egyszerűen összerakható kognitív feladványhoz képest Dennis Villenuve filmjének gattacás hangulata, az Ingrid Bergmant arcán hordozó Isabella Rossellini szerepeltetése egy kísérteties Lynch- és Hitchcock-utánérzéses filmvilágban, illetve a film elején valószerű(bb) méretekkel rendelkező szőrös pók felduzzasztása és cronenbergi lelógatása a torontói felhőkarcolók szabdalta égboltról, valamint beköltöztetése Adam mint Anthony mint Adam gardróbszobájába, hogy is mondjam, olyan arthouse-os jópofa utalásoknak tűnnek.
