A tinifilm Hollywood egyik alapterméke: az álomgyárban nagyon sokat foglalkoznak azzal, hogy a világ boldogabbik felén moziba járó közönség igen nagy szegmensét, a tizenéveseket kiszolgálják. (Magyarországon viszont a tehetősebb középréteg adja a közönség gerincét.)

Noha ma már bármilyen műfajnak létezik a tini verziója, igazából a kilencvenes évek óta kissé beszűkült a választék: a stúdiók leginkább a horror, a komédia és a musical műfajában alkottak – ha nem is maradandó műveket, de olyanokat, amelyeknek nyereségessége nem kérdőjeleződhet meg.

A minket körülvevő világ – mondjuk így – felgyorsulása drasztikusan hatott a tinifilmek esztétikájára is. Míg korábban egy-egy olyan darab, mint például a Pomádé vagy a Hírnév évtizedeken keresztül hasíthatott, mai szemmel nézve ezek a művek már-már túlságosan is ártatlannak tűnnek. Az előbbi a középiskolás évek nehézségeit taglalta az ötvenes évek Amerikájára kihegyezve, az utóbbi pedig a már egyetemista diákok életnehézségeibe avatott be. A Pomádéban persze központi téma a szex (bármiféle vizuális ábrázolás nélkül), miközben John Travolta rosszfiús fellépése ma már igencsak megmosolyogtató; Alan Parker musicaljében pedig minden az életben való érvényesülés körül forog. De míg a Pomádé ma már a karaokevetélkedők kedvence és a nosztalgiabulik vezérmotívuma, a Hírnév ma is működő film. Ez a tény különösen felértékelődik annak ismeretében, hogy a Hírnév 2009-es remake-je gigantikusat bukott, és szinte azonnal eltűnt a süllyesztőben.

A dalra fakadok típusú tinifilmek világát manapság egy egészen zseniálisan megírt tévésorozat röpítette az egekbe: a Glee – Sztárok leszünk énekkaros gimnazistái nemzetközi őrületet generáltak, ami miatt már csak azért is hálásak vagyunk az alkotóknak, mert így a "kritikán aluli" High School Musical népszerűségét is sikerült némileg háttérbe szorítani.

Külön érdekesség, hogy a nyolcvanas években Magyarországon is született egy értékelhető tinifilm, a Dobray György rendezte Szerelem első vérig: több mint 1,2 millió néző váltott rá jegyet. A sikeren felbuzdulva készült egy gyors folytatás, majd 2002-ben egy kínos "lezárás", Szerelem utolsó vérig címmel.

A horrorfilmekben elhaló tinik száma a mozgóképes történetben immár konvergál a végtelenbe, de az biztos, hogy a műfajnak grandiózus felfutása volt a kilencvenes években. A divathullám okozója a félelem nagymesterének becézett Wes Craven volt, aki a Sikollyal úgymond belenyúlt a tutiba. Az önirónia és a görbe tükör alkalmazása az olykor tényleg ostobának tűnő zsánerszabályokkal szemben megszülte az ezredforduló érzékeny és őrült mészárosait, és ez a svung a mai napig kitart. A Sikoly-széria már a negyedik folytatásnál tart, méghozzá úgy, hogy sikerült a húsz évvel ezelőtti modernizálást is kifigurázni és nevetségessé tenni. Míg a kilencvenes években megszámolhatatlan mennyiségben készültek az olyan mozik, melyekben tizenéveseket alakító, jó alakú harmincas modelleket kaszaboltak halálra, az ezredforduló után fordult a kocka, és a túlélés és a romantika lett a mérvadó: a horrorelemek háttérbe szorultak, és jöttek helyettük a boldogság könnyei. Magyarán: tarolt a vámpírszerelem. Stephanie Meyer Alkonyat-regényei és -filmjei tinik millióit kábítottak el 2008 és 2012 között.

Ha tinikről esik szó a mozivásznon, nem kerülhető ki a komédia sem. A kilencvenes évek ebben is ütős korszaknak számított, az Amerikai pite-sorozat különlegessége, hogy szinte nem volt benne olyan dialógus, amely ne a szexuális közösülésre utalt volna valamilyen módon. A szériában a szüzesség elvesztésétől a házaséletig ívelt a cselekmény, a poénok pedig az összes létező testnedvet feldolgozták. Persze akadtak szelídebb darabok is a toplistákon, mint a Hamupipőke-adaptációként is felfogható A csaj nem jár egyedül, vagy a nem kisebb irodalmi alapanyagot, mint William Shakespeare A makrancos hölgyét feldolgozó 10 dolog, amit utálok benned. Azt a tényt, hogy a tinikomédia ma is él és virul, a mozikban nemrég vetített Képszakadás bizonyítja, mely az Amerikai pite merészségét alpárisággal fűszerezte.

Mielőtt azonban teljesen elkönyvelnénk, hogy a tinik a modern filmtörténetben csak kommersz darabokban tűnhetnek fel, érdemes figyelembe venni azt a néhány kivételes esetet, amikor egy-egy alkotó megpróbálta komolyan venni a témát. Érdekes, hogy Ethan Hawke két jelentős műben is benne volt: az egyik a Ben Stiller rendezte Nyakunkon az élet, a másik pedig a Richard Linklater által írott és rendezett Mielőtt felkel a nap. Míg az előbbiben egy lázadó értelmiségit alakít, aki nem találja a helyét a világban, az utóbbi egyetlen éjszakát és benne egy életre szóló szerelem kirobbanását mutatja be. Linklater és a két főszereplő-alkotótárs azóta továbbvitte a történetet, nemsokára jön a mozikba a harmadik rész, a szerelmi válságot taglaló Éjfél előtt.

A ma a mozikban debütáló, és rettenetes magyar címmel megnyomorított Lopom a sztárom is komolyabban próbál közelíteni a tinik világához. Igaz történetet dolgoz fel: egy fiú és négy lány a Beverly Hillsen lakó világsztárok házait rabolja ki, miközben azok valami partin vagy forgatáson vannak – a szükséges információkat könnyedén lehalásszák a netről. A fiatal tolvajok ruhákra és egyéb csecsebecsékre röppennek rá, nem feltétlenül a pénzt, hanem azt az életérzést hajszolják, amelyet a meglopott sztárok testesítenek meg (Lindsay Lohan és Paris Hilton például), így egyfajta generált hazugságnak akarnak megfelelni. Ha nagyon jószívűek vagyunk, akkor tekinthetjük ezt a filmet egyfajta társadalomkritikának is.

Klasszikusok tinikkel

A tinifilmeket a kritikusok és a nézők szavazatait összesítő Rotten Tomatoes nevű internetes portál 1955-től tartja számon: a lista ráadásul a James Dean főszereplésével készült Haragban a világgal című drámával kezdődik – noha ezt ma már nem igazán tekintenénk klasszikus zsánerműnek. Érdekes módon egy ugyancsak 1955-ben készült mű, az ifjú Sidney Poitier főszereplésével forgatott Tábladzsungel is az úttörők közé tartozik. A következő mérföldkő a West Side Story (1961) című musical, ezt követi a Ragyogás a fűben a tini korú Natalie Wooddal a főszerepben, az ötödik pedig a Nahát, ilyet! című romantikus komédia. Számos auteur is készített tinimozit, így lett filmtörténeti mérföldkő az 1971-es, Peter Bogdanovich rendezte Az utolsó mozielőadás, George Lucas Amerikai graffitije (1973), Brian De Palma horrorja, a Carrie (1976), Francis Ford Coppola Rablóhala (1983), valamint a Robert Zemeckis rendezte Vissza a jövőbe (1985).