A boldogság meg ők

Mindenki vágyik valamire – ismerte fel az örökbecsű mondást a kétszeres forgatókönyvi szemledíjas rendező, Pacskovszky József (2005-ben az Ég veled! című filmjével és 2010-ben A vágyakozás napjaival nyerte el az elismerést). Az emberek elsősorban kapcsolatok, főleg szerelem után sóhajtoznak, mert hát mégis ez a legjobb dolog, ami egy földi halandóval megtörténhet. Pacskovszky monokróm monodrámájában egy szentendrei háztartás négy lakója szeretné meglelni a boldogságot, de nem jönnek össze igazán (a boldogság meg ők).

Rendező – háromszor

Háromféle Pacskovszkyról beszélhetünk; a művészportré-rajzolóról (Gózon Francisco, Gérecz Attila), az irodalmi feldolgozások iparosáról – például Esti Kornél csodálatos utazása (Kosztolányi Dezső), Szerelem est (Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Szép Ernő), VII. Olivér (Szerb Antal) – és a kapcsolati drámák filmeséről, amikor saját és/vagy írótársakkal alkotott történetekből dolgozik: A mi szerelmünk, A boldogság színe, Ég veled! és Lopott képek. Ezek sorát gyarapítja A vágyakozás napjai.
Pacskovszky József utóbbi filmjeit tekintve a legjobb, a legátgondoltabb. Korántsem tökéletes, de ügyesen teremt helyzeteket és karaktereket – egyik kedvencünk az Ég veled! című filmjében a Tóth Ildikó által játszott nyomozónő és László Zsolt feleséggyilkosa kettőse –, és ha odafigyel, jó párbeszédeket ír.

Ám bármilyen típusú-fajtájú filmmel is operál Pacskovszky, mindig ugyanarról beszél: a viszonyok (a szerelmek) lehetetlenségéről, bármilyen forró szenvedély fűti a hőseit, a rideg körülmények (történelem, rögvaló, jellemhiba stb.) mindig közbeszólnak, és lehűtik a kedélyeket. Minden lehetséges, ám semmi sem lehet.

Vigyázat, mondanivaló!

Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy Pacskovszky A vágyakozás napjaiban alibizik, biztosra játszik. Amellett, hogy erősségéhez híven, ezúttal is jól választ szereplőket, sajátos figyelmeztető árucímkézés-gyanánt a színtelenség mellett dönt, miszerint kérem szépen, ez egy fekete-fehér színvilágú alkotói – művész- – film (operatőre Kardos Sándor) az emberi viszonyok lehetetlenségéről, Bacsó Kristóf zeneszerző érzékenyen fájdalmas vonós–zongorás–szaxofonos betétjeivel. A szomorú külsők (néma Duna-part, elhanyagolt víz menti bódésor, borongós hegyi utca, szép-díszes, de élettelen árválkodó betlehemi jászol) rávezetnek a szomorú belsőkre, előbb a kamaradarab fő helyszínéül szolgáló ház helyiségeire, majd az abban lakó emberekre, de az élettelen szobák – természetesen – nem telnek meg élettel, minden reménytelen, boldogtalan, minden egész eltörött. Az elbukást már az első kockák és hangok magukban hordozzák, ez pedig egy tágabb értelmezésű dráma helyett azonnal melodrámává szűkíti a történetet – pedig még el sem kezdődött. Igaz, a nagy – a melodrámai – tragédia hiányzik a filmből, helyette minden olyan kisszerűen, ócskán – ha úgy tetszik: magyar módra – eleve el van rontva. Mondhatnánk, mindez éppenséggel nem baj, nem utálkozunk a melodrámától, szeretjük, ha jó, csak csínján kell vele bánni, mert drasztikusan szűkíti az értelmezési lehetőségeket, már pedig minek, ha lehetne gazdagabb a szövet.

Négykezes vágyakozás

Itt lehetne. Pláne, amikor a főszereplő trió kvartetté bővül. Mindegyikük részéről csak a vágyakozás van. Egy neurotikus, érzelmileg leamortizált, egyébként kifejezetten jómódú negyvenéves szentendrei házaspár női tagja, Angéla (Catherine Wilkening) a férjére – azaz: élhető házasságra –, a hajdani családi boldogságára vágyik, de mivel az egykor menő szemspecialista-orvos férje (László Zsolt) többnyire iszik, folyton össze-vissza beszél és kefél. (Csak a főnökkel – Gáspár Sándor – nem. El is veszíti az állását.) A férj alkoholizmusából lovászkodással akar kigyógyulni, összetört (londoni) karrierje helyére rendezett életet álmodik. Kettejük kapcsolatát a lányuk elvesztése terheli, halála miatt űzettek ki a földi paradicsomból. Mintegy pótlékaként tekintenek a hozzájuk kerülő, tágra nyílt tekintetű néma (szinte biztos, hogy inkább szándékosan nem beszélő) fiatal lányra, Annára (Schefcsik Orsolya), akit házvezetőként alkalmaznak. Anna – mint angyallány – "hivatott" helyrehozni a házaspár tönkrement életét, és ők egyre inkább nem alkalmazottként, hanem a lányukként kezelik. Ez Anna szívét melengeti, hiszen ő pedig családra vágyik, és álma még tökéletesebb lesz, amikor megismerkedik a nagyáruházi biztonsági őrrel, Mikivel (Orosz Ákos), aki meg szerelemre vágyik (a némaság nem zavarja, sőt).

Összeomlás

Mikor minden kisimulni látszik, akkor gubancolódik össze végzetesen. A "családi" ebédnél Angéla és férje Miki értésére adja, hogy Anna nem a lányuk, hanem csupán a szolgájuk (egy kis Édes Annai motívum), Miki örökre szakít a lánnyal – mert hazudott –, Angéla továbbfolytatja kisded szexuális játékait, a férj újra palackot ragad, Anna pedig úgy, ahogy jött, egyedül, árván, némán elkullog a messzi magányba.
A melodrámai végkifejlet minden ízében ismerős és jó előre kiszámítható. Ennek ellenére A vágyakozás napjai működik, és leköti a nézőt. Mert jók a színészei – mindegyik –, az amatőr, gyógypedagógiai főiskolás Schefcsik szerepeltetése kifejezetten jót tesz a filmnek, és ugyan sablonosak a helyzetek, de nem tudjuk kivonni magunkat a hatásuk alól. Egyszerűen oda kell figyelni erre a halk szavú mozira ebben a túl-zajos világban.

Kinek ajánljuk?
- Akik szeretik a "franciás érzelmi kamaradarabokat".
- Akik utálják a boldog végű szerelmeket.
- A jó színészekre és jó párbeszédekre épülő alkotói filmek kedvelőinek, nem baj, ha tulajdonképpen látták már.

Kinek nem?
- A művészi filmeket puszta manírnak tartóknak.
- Akik nem élhetnek üvöltő decibelek és trükk-hatások nélkül.
- Akik az eredeti ötletekre vevők.

6/10