Bart Simpson, amikor 1987 április 19-én megszületett 10 éves volt, és állandóan valami csínytevésen járt az esze. Húsz év elteltével még mindig 10 éves, na jó, talán lehet már 14, a csínytevésben viszont apja, az inkább méla Homér lett aktívabb. Meglepő fordulat?
Az már talán kevésbé meglepő, ám annál inkább elvárt fordulat, hogy a minden idők egyik legnépszerűbb és legtöbb évadot megért rajzfilmsorozata is elérkezzen a felnőttkorba lépést jelentő egész estés változathoz. A konkurencia, a South Park és a Beavis&Butthead nem várt 18 és fél évet erre az eseményre, a kőkorszaki előd Flinstone-éknak pedig a fejlettebb utókor idézett meg egy (két) élőszereplős remake-et. Ami ugye nem az igazi. A kétdimenzió az kettő darab dimenzió, és nem három, ezek a filmek a valóság karikatúráinak készültek, a karikatúra pedig két dimenzióban üt erősebbet. A 3-D szuper technikák a valóság illúzióját keltik, ami pedig a valóság másolását jelenti, nem pedig torz, hibás oldalainak, vonásainak kiemelését, ugyebár. Az említett rajzfilmfigurák pediglen mégsem tekinthetők (az amerikai) valóság adatpontos másának. Vagyis ki tudja...
Mindenesetre igen erős a társadalomkritikus attitűd eme provokatív rajzfilmsorozatokban, már a korai Flinstones is (és nemcsak a zseniális Romhányi-magyarításnak köszönhetően) tartalmazott bizonyos kritikai észrevételeket az amerikai családmodellel és az amerikai életstílussal kapcsolatosan, azonban ezt még illedelmes bájjal sugallta a nézőknek. De Beavis Butthead haverjával már nem cicózott, arcunkba böfögte az MTV-generáció véleményét erről (akkor még csak arról) az egészről: this sucks! A folyamatra a koronát a provokatív megfogalmazásban már-már az aberrációig elmenő, és rajta olykor túl is lépő South Park tette fel, eddig legalábbis, ám előtte még fontos és terjedelmes helyet foglal el a Simpsons-saga.
A sorozat és e belőle készült moziváltozat színhelye a tipikus amerikai kertváros, ahol az amerikai társadalom túlnyomó többsége él. Az Amerika. Egy-kétszintes sorházak, dupla garázzsal, gyepesített előkerttel, bazi nagy nappalival, benne bazi nagy tévével, emeleten hálószobák sorával. Hasonlóba, nálunk még szinte luxusszámba menő, de odaát a széles középosztály számára átlagosnak mondható vityillóba lép be Al Bundy is minden este, minden epizódban, itt él a rém rendes amerikai család. Itt élnek Simsponék is, a várost, a kertvárost nevezhetjük akár South Parknak is, bár jelen esetben a bájos Springfield nevet kapta. Jellemzően általánosító elnevezés, USA harminc államában található Springfield nevű település, lehetünk akárhol, tök mindegy, ez a valódi Amerika, mint már említettem. Az apa, Homér főszereplővé lép elő, kedvenc házimalacának béltermékével megfertőzi a városka határában lévő tavat, aminek következtében a városkát az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (vagy mi), egyenesen Schwarzenegger elnök (sic!) parancsára, fojtogató üvegbúra alá helyez. Homér és családja kiközösít, száműzetésbe szökik, majd felismer, belát és határoz: Springfieldet megment. Eképpen alakul a szövevényesnek éppen nem mondható cselekmény, a trükk nem itt, nem ebben van. A Simpson mozi telis tele van szórva apró multimediális, multikulturális és közéleti utalásokkal, amelyek természetszerűleg azoknak esnek le, akik valamennyire tájékozottak a világ dolgaiban. Aki jobban, az többet röhög, aki kevésbé, nos azoknak maradnak a jól ismert seggberúgós poénok. Ez a helyzet.
Bizonyos körökben divat szapulni Amerikát, az amerikai politikát, életstílust, fogyasztói kultúrát, ezek a körök nagy átfedésben is vannak a Simpsons (és a hasonlók) célközönségével, lehet röhögni a majom amcsikon. Az értelmesebbeknek lehet röhögni magukon, tudva, érezve azt, hogy nemsokára, nem is olyan nagyon sokára saját magukon is így lehet majd röhögni. Ennek a megállapításnak nem mond ellent az a tény sem, hogy a Simpson-mozi első héten nagyobbat nyitott az USA-ban, mint a Shrek 3, az új Potter vagy a Transformers. Lehet, hogy mégse olyan hülyék azok odaát, mint mi azt sejteni véljük? Annyi biztos, hogy amíg készülnek ilyen filmek, és ezeket meg is nézik, addig van remény. Ugyan a Simpsons nem operál forradalmi módszerekkel, filmes eszközökkel, hatásmechanizmusában is a jól bevált hollywoodi recepteket alkalmazza, azonban pikírt és provokatív mondanivalójával éppen, hogy nem a totális elhülyüléshez járul hozzá. Kis lépés ez, de...
